Tudom, több, mint egy hónapja nem írtam de ne higgyétek, hogy csak a politikai dühöngőben égettem el az összes agysejtemet. Bár tény, volt ott minden, napi több poszt, néha óriási kommentháború, milliós megtekintés, stb. De kb. egy hete olyan videók, tényfeltáró dolgok jönnek ki, amiknek a lényegét néhány sorban elmondani olyan bűn lenne, mint a diétás kóla egy somlói galuska után.
Gondolok itt Szabó Bence interjúira, Gundalfra, a szavat ára című remekre, a Partizán vagy 444 meg a többi mélyfúrásra – ezeket nem lerövidíteni kell, hanem végignézni, egytől-egyig. Rájöttem, hogy ezeket nem szabad posztokban rágni a többiek szájába, szóval ezért is vettem vissza a tempóból. Mindenkit még azt is aki nem politizál, arra buzdítok, hogy nézze meg ezeket. A 77 éves anyukámat is leültettük a monitor elé, a lányommal beállítottuk a videókat és mondtuk, hogy nézze meg, amikor lesz ideje. Megnézte! És értette!
Szóval ahelyett, hogy ezekről vitatkoznék a neten, inkább behúztam a kéziféket. A közösségi média sötét bugyraiban ugyis néha egy-egy jól sikerült poszt után olyan kommentháború és egyéb poszt utóélet kerekedik, amire az ember álmában sem gondolna. Elég egy ártatlannak szánt dolog, amit aztán mások „kölcsönvesznek”, továbbgörgetnek, és egyszer csak azon kapod magad, hogy a posztod olyan szintekre jut el, amit nem szeretnél. Amikor a virtuális térből hirtelen ilyen húsbavágó valóság lesz, ott elmegy néha az ember kedve az egésztől.
Úgyhogy most végre elengedtem ezt, vagy lazábbra fogtam, és inkább néha punnyadok, nem hajnalig a poszt utóéletét és a kommentszekciót figyelem. Végre éjszaka alszom, és milyen jókat... :)
Itt van a jó idő, meg ez az óraállítás, a szervezetem meg fel van ez ellen háborodva. Persze, sokat dolgozom is, most tényleg nagyon sok a meló, elfáradok, meg hát lássuk be: öregszem. Reggeltől estig munka, aztán meg jön az a fajta pihenés, amit már megfogadtam, hogy abbahagyok - vagyis azt, amit most csinálok, hogy munka után csak olvasok, vagy filmet nézek. De tudjátok mit? Nem szégyellem magam érte. Kell a regeneráció.
Múlt hét pénteken meg láttam a Tavaszi szél – Az ébredés című filmet is. Tudjátok, nálunk ez „be van tiltva” a városba, mert politikai tartalmú – bezzeg az Elkrtuk* idején senkinek nem remegett meg a keze a vetítőgépnél. Szóval idehozták a filmet három zárt ingyenes vetítésre, és bár először nem fértem bele a közönségbe, de volt aki lemondta, így mégis meg tudam nézni. Őszinte leszek, azt hittem, nem fog tetszeni, mert valamiért azt gondoltam, hogy Magyar Peti önfényezése az egész. De a munkahelyen az egyik doktornő már látta Szegeden, aki nem Tisza fanatikus, és azt mondta, neki bejött. És azt kell mondanom: nekem is tetszett, jó volt. Igazán jó. Látszik a kezdet, hogy miért is indult ez az egész, hogy nem lenne, ha nem lett volna a kegyelmi botrány. Aztán ott van benne Magyar, amikor még zöldfülű. Aztán persze a végére megérkezik oda ahol most van, és már nem az a béna kacsa, mint az elején.
Otthon kb. minden rendben. A férjem négy hónap után végre dolgozik, szóval nemsokára csippan az első teljes fizetése. Már épp itt az ideje.
A lányoméknál is volt egy kis izgalom: vettek ugye egy Teslát, ami – hogy is fogalmazzak – nem váltotta be rögtön a hozzá fűzött reményeket. Hiába építették ki otthon a töltőt, és hiába vették ismerőstől, hamar kiderült, hogy a „hibátlan” autó mégsem olyan hibátlan. Az egynaposra ígért javításból egy hét lett, és miután az öcsém is átnézte, talált még ezt-azt, amitől kicsit elment a kedvük. Szerencsére a jó adásvételi aranyat ér: kocsi vissza, pénz vissza. De nem adták fel az elektromos álmot, azóta már megvan az „új” új autó, amit most már vétel előtt minden szempontból átvizsgáltattak. Most már tényleg menő a dolog, és látva az elszabaduló üzemanyag árakat, amit most még mesterségesen alacsonyan tartanak, lehet, hogy ez volt a legjobb befektetésük.
Közben a lányom még mindig keresi a Suzukija utódját – nem mintha létszükséglet lenne neki a kocsi, főleg, hogy a párja régi kocsija is megvan még, de hát a kényelem nagy úr! A fiaméknál meg már ott figyel a falon a Szász Endre festmény. Nagy a boldogság.
Hogy velem mi újság? Nos, maradjunk annyiban, hogy jelenleg a magas szintű tespedés világbajnoki döntőjére készülök. Vagy, hogy kicsit szofisztikáltabban fogalmazzak: minden áldott nap a kőkemény munka után egyfajta spirituális és molekuláris regeneráción megyek keresztül a kanapéval eggyé válva. Tudományosan bizonyított tény (vagy ha nem, én most azzá teszem), hogy a napi hajtás után a szervezetemnek nem egyszerűen pihenésre, hanem teljes körű szoftverfrissítésre van szüksége, ami kizárólag vízszintes testhelyzetben, egy távirányító társaságában hajtható végre hiba nélkül. Szóval ne hívjuk lustaságnak: én kérem, éppen az életerőm raktárkészleteit töltöm újra, miközben a gravitációt tesztelem a kanapén. :)
De van más is. Ráleltem a Nagy Titokra. Kiszámoltam ugyanis, hogy 2027 végén elérem a bűvös Nők 40-et, és ha akkor beadom a felmentési kérelmemet, elméletileg nagyobbat kaszálok, mintha 2036-ig (65 éves koromig) ott rontanám a levegőt az irodában. A Kit jelenleg nem is engedi, hogy nyugdíj mellett koránytisztviselőként dolgozzak.
Persze, a tervemhez az is kell, hogy legyen majd munkám és tudjak is dolgozni, mert a matek csak akkor jön ki, ha nyugdíjas „szabadúszóként” tudom folytatni valahol. Ez a nagy terv, de ki tudja, mit hoz a sors? Ha minden klappol, 2028-tól nyugdíjas leszek, de dolgozom tovább, ha találok valami melót, és onnantól viszlát, 18,5 százalékos TB-járulék! Sőt, ha jön/megmarad a kétgyermekes anyák SZJA-mentessége, akkor a 15 százalékos adót is elfelejthetem. A bruttó fizetésem az utolsó fillérig nettó lesz, és mellette még ott csippan a telefonom a nyugdíj is. Összeadva ez havi szinten valamivel több, mint egymillió forint lenne – több mint a duplája annak, amit most hazaviszek. Ha ennek a plusznak (tehát amit a mostani fizetésemen felül kapnék) annak csak a felét félreteszem, 2036-ra ott figyelhet a számlámon kb. 50-60 milliós tőke. Ez csak a tőke, aminek a kamata és a nyugdíj összege (nők 40) jóval több, mint ha 65 éves koromig dolgoznék, és akkor állapítanák meg a nyugdíjamat.
Szóval, amíg mások 65 éves korukig küzdenek az útvesztőkben, én már kilenc éve élvezhetném az életet. Néha tényleg az a leggyorsabb út előre, ha időben lépsz oldalra. De ehhez még sokminden kellene, főleg egy jó meló a nyugdíj mellett.
Addig meg... hát marad a punnyadás és a remény, hogy a nagyvilág nem omlik ránk. Mert azért vannak dolgok, amik még engem is megijesztenek. Néztem a 444-en egy posztot az orosz beavatkozásokról, meg az „önmerényletekről”, és bevallom, kicsit összeszorult a gyomrom. A szakértő szerint valami nagyon durva dolog készülhet a választásokig, amit már meg se beszélnek a hazaiakkal... Azt mondta: el nem tudja képzelni, hogy ne történjen valami nagyon dúrva az elkövetkező két hétben (már csak másfél). Amikor ez eszembe jut, akkor csak ülök a kanapén, és próbálom elhessegetni a gondolatot, de naponta többször bevillan: mi van, ha tényleg jön egy óriás balhé? Nagyon várom már, hogy túl legyünk ezen az egészen, és valahogy, valami csoda folytán jól alakuljanak a dolgok. Addig is próbálok a leendő milliomos nyugdíjas éveimre koncentrálni – elvégre valakinek el is kell majd költenie azt a sok pénzt egy nyugodtabb világban, nem igaz?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése