"Egyetlen módja van annak, hogy megtudd, képes vagy-e valamire: ha megpróbálod."
Leo Vardiashvili
Kapkodom a fejem.
Már péntek van?
Vasárnap délután jöttem haza a kéthetes honvédségi ADVÉD kiképzésről, de még annyira fáradt és enervált vagyok, hogy nem is fogom fel, hogy mi történik körülöttem. Mint egy gép csinálom amit kell, illetve amit tudok. Éjszakánként álmomba még mindig menetgyakorlaton vagyok, vagy harcolok. Nem túl pihentetőek az álmaim.
Mikor felébredek hajnalba és rájövök, hogy csak pár lépésre van a wc, és nem kell a hidegbe átmennem az egész táboron a vizesblokkhoz, az valami csodálatos.
Minden apró dolgot értékelni tudok. Pl. hogy kényelmes cipőt viselhetek, vagy hogy akkor megyek WC-re amikor én akarok és főleg egyedül!!! Nem várnak a WC előtt, kényelmesen el tudom végezni akár a nagydolgomat is, vagy azt, hogy nem még másik 8 emberrel közösen kell zuhanyoznom. A reggeli kávét a férjem az ágyba hozza, pedig a múlt hét végéig kávét nem is láttam ébredést követően vagy 3 órán keresztül. Ha fáradtnak érzem magam, fel tudok állni, vagy tudok bármit csinálni, ami felfrissít, iszok egy kávét vagy teát, bármikor fel tudom hívni a szeretteimet, ha úgy tartja kedvem akkor akár még olvashatok is. Két hétig nem volt tv, rádió, hírek, minimális telefonhasználat max. este röviden. De így is lehet ám. Nagyon elszoktunk ettől, pedig valójában e nélkül is meg lehet lenni.
A fáradtságról...
Most jöttem rá, hogy valójában az elmúlt években nem is voltam fáradt, csak "hisztis". Valóban fáradt utoljára talán akkor voltam, mikor a gyermekeim születtek és 2-3 óránként keltem. Azóta amit fáradságnak mondtam, az inkább csak az életmódból kialakult kényelmesség, amivel felmentettem magam, amire fogva elodázhattam a dolgot, vagy csak egyszerűen meg tudtam sajnáltatni magam, akár saját magammal :)
Az elmúlt két hétbe annyira felspannolt állapotba voltunk, hogy akkor nem is a fáradtságot éreztük, hiszen nem volt kibúvó, aki nem adta fel, az csinálta amíg csak tudta. És igen, volt aki feladta, volt aki azt mondta, hogy eddig és ne tovább, neki ez már nem fér bele. Valójában most sem fizikálisan érzem magam fáradtnak, bár nyafogok most is (mert megtehetem), hanem inkább a kimerültség a baj, hogy éjszaka sem tudom kipihenni magam, hiába a pihe-puha ágy, hiába a komfort, a kényelem. Az elmúlt két hétben reggeltől estig valóban egyszerre voltunk mentálisan és fizikailag is megterhelve, napi 14-16 órán keresztül, folyamatosan. Na, ez már talán fáradtság, de nem is tudom. Ha kellett volna, azt hiszem, hogy bírtam volna tovább is, de ha őszinte akarok lenni, akkor pár nap után már nem gondolkodtam, csak túlélésre játszottam, felkeltem, csináltam amit mondtak. Ami jelentősen megnehezítette a dolgunkat, hogy nem tudtunk előre tervezni. Nem tudtuk, hogy mi lesz a feladat egészen addig, míg bele nem kezdtünk. Nem tudtuk, hogy meddig fog tartani, így azt se tudhattuk, miként osszuk be az energiánkat, hisz lehet, hogy csak 5 km-t megyünk teljes menetfelszerelésbe, de az is lehet, hogy 20-at.
A fő irányelvem az volt, hogy "csak a mai napot kell túlélnem!" Nem gondoltam arra, hogy mi lesz holnap, a cél csupán mindig annyi volt, hogy az adott napot úgy fejezzem be, hogy ne csomagoljak össze, vagy ne az orvosnál ébredjek, ha kinyitom a szemem.
A kiképzés így utólag azt mondom, hogy nagyon jó volt. Abszolút a komfortzónámon kívül esett, tanulságos volt, mindenkinek ajánlanám. Sokat tanultam a kitartásról és magamról is. Megtudtam, hogy keményebb vagyok, mint gondoltam. Nem egyszer előfordult, hogy csupán egy hajszál választott el a sírástól. Volt amikor engem biztattak és volt mikor én voltam erős és én öntöttem lelket a "kistársaimba". Mert ott mindenkit így neveznek, "kistárs". Az én motiválószövegem a következő volt: "látod itt vagyok, én vagyok a legöregebb és a legkövérebb, mégis csinálom. Te is meg tudod csinálni!"
A kiképzők mind fiatalabbak voltak nálam, jellemzően a gyermekeimmel egyidősek. Talán ketten voltak a 7 fős kiképző csapatból, akik elmúltak már 40 évesek, a többi gyermekem korú.
De ott nem az életkor számít, hanem az, hogy ki az elöljáró! Nyilván az éveik számából adódóan a fizikumuk is sokkal jobb volt, mint az enyém. De amire büszke vagyok, hogy bár én voltam a legöregebb és legkövérebb, mégse én voltam az, aki mindig rinyált, sírt, vagy igyekezett megúszni a dolgot. Nem miattam voltak a büntik, bármilyen feladatba beleálltam.
5-én, hétfőn érkeztünk, Bp-re a lányom vitt fel a laktanyába, onnan honvédségi busszal szállítottak le minket Újdörögdre. Dél körül érkeztünk meg, elfoglaltuk a szállást (a sátrakra már ki volt írva a nevünk), kiosztották az egyenruhákat és egyéb felszerelést.
Aztán elkezdődött a KIKÉPZÉS. Őszintén nem is emlékszem, hogy mi volt kedden, vagy szerdán, vagy bármely napon, mert olyan tömény fizikai és mentális megterhelést és qrva sok információt kaptunk nagyon rövid idő alatt, hogy a napok összefolytak. Pár nap elteltével már azt sem tudtuk, hogy csütörtök van, vagy vasárnap?
A napirend kb. így nézett ki:
Jellemzően 5.30 kor volt ébresztő, tíz perc múlva sorakozó. Ez nyilván azt jelentette, hogy nem volt elég 5.30-kor kelni, hiszen mosakodás, wc, fogmosás, öltözködés ennyi időbe bele se fért volna. A vizes blokk a sátraktól távolabb volt, oda el kellett menni, sorba állni, mert sokan voltunk x számú wc-re, mosdóra vagy tusolóra.
Ébresztő után 10 perccel sorakozó volt, majd irány a sportpálya és kezdődött a katonai testnevelés, vagyis az egyéni állóképesség fejlesztése. A reggeli torna után vissza a sátrakhoz, az izzadság miatt tisztálkodás, átöltözés sportcuccból katonai szerkóba, felkészülés a rajszemlére (beágyazni, takarítani, mosott ruhákat elpakolni, szemetest kiüríteni, stb.), majd jött a rajszemle, körletrend ellenőrzése. Ezt követően néhány percen belül már kint kellett sorakozni a sátrak előtti részen, makulátlan megjelenéssel, jött a századkihallgatás, tűzőrség jelentés, stb.
Ha valaki elkésett, nem megfelelően állt vigyázz-állásba, vagy bármi nem úgy állt rajta ahogy kellett, esetleg kérdés nélkül megszólalt, beszélgetett vagy bármi olyat tett, amit nem úgy kellett volna, akkor jött a retorzió. Büntetés az egész századnak. Plank, vagy fekvőtámasz, vagy hátizsákkal guggolás vagy zsák fej fölé tartása, emelése, stb. Már pedig volt néhány notórius szabályszegő. Az első héten marha sok bünti volt. Egyrészt mert nem tudtuk a szabályokat, másrészt mert meg akarták mutatni a kiképzők, hogy nincs lazulás. Megtanultuk, hogy engedélyt kell kérni ahhoz is, hogy kérdezhessünk. Nem számított, hogy valaki a civil életbe helyettes államtitkár, vagy konzul volt, esetleg hivatalvezető vagy kormányablak ügyintéző, ha bünti volt, az mindenkire vonatkozott. Itt nem számított, hogy főosztályvezető vagy államtitkár felesége, honvéd volt akinek k.ss!
7.30-tól reggeli. A reggeli annyira bőséges és sok volt, hogy én kb. felét mindig szétosztottam, főleg a 6 gyerekes jogász barátnőmnek. A reggeli kb. úgy nézett ki, hogy valamilyen péksüti, pl. sajtos-sonkás croissant, vaj, valamilyen felvágott, pl. téliszalámi (bolti szeletelt csomagolásba), csomagolt szeletelt sajt, erős-, fehér- és kaliforniai paprika, paradicsom, retek vagy saláta, aztán valami nasi, pl.. túró rudi vagy guru, protein szelet vagy hasonló, gyümölcs (alma, körte, banán) majd általában még volt ivójoghurt, rostos vagy szűrt üdítő, kifli vagy zsemle.
13.00 órától ebéd - bőséges és finom két fogásos menü, plusz nasi, gyümölcs vagy gyümölcssaláta, süti, kis üveges üdítő, kubu vagy kóla, stb.
18.00-tól vacsora - szintén bőséges és finom meleg étel, gyümölcs, üdítő, nasi.
A konyhás bácsik nagyon cukik voltak, imádtak minket és mi is imádtuk őket. Amikor terepen voltunk kint és ezért nem volt egész nap konyhai étkezésünk, vagy 1-2 étkezés hideg élelem volt, akkor igyekeztek úgy alakítani, hogy tudjunk csinálni magunknak szendvicseket, ne csak az MRE csomagot kelljen ennünk. Egyébként van abba a csomagba minden, de mégse a városi fehérnép gyomrának való. Van benne kávé, csoki, izotóniás italpor, reggeli cuccok, kettő főétel, a hozzá tartozó melegítőzacskóval, amivel azonnal bárhol fogyasztásra kész állapotba lehet hozni az ételt. Én jellemzően nem ettem belőle, de egyszer a túlélés napon ettem egy csilis babot, az meglepően jó volt. A többiek szerint a currys csirke vagy a bolognai túl fűszeres. Nyilván ennek a csomagnak a funkciója az lenne, ha valakit ledobnak pl. egy ellenséges területre, akkor is tudjon megfelelően táplálkozni pár napig, hiszen a fizikai erőnléthez ez is hozzátartozik. Mert mint megtanultuk, a katona nem azért eszik, mert éhes, hanem mert ez a feladat!
Na de az étkezések közben és után kő kemény kiképzés volt. Az első héten délelőttönként még jobbára elméleti oktatás folyt, de egyre inkább tolódott el a gyakorlat felé az egész. Az elméleti oktatás sem úgy zajlott, mint az iskolában, hogy 45 perc, aztán szünet. Nem-nem. Nyomták órákon keresztül, aztán egyszercsak adtak 5 vagy 10 perc szünetet, hogy mindenki elintézze folyó ügyeit. Ha nem végzett valaki, jött a bünti mindenkinek. Azt, hogy elaludjunk az oxigénhiány vagy a monoton beszéd miatt, úgy oldották meg, hogy aki fáradtnak érezte magát, ki kellett állnia a terem közepére, így nem tudott ugye elaludni, ha mégis elaludt volna álló helyzetbe (ilyen nem volt) akkor meg úgyis akkorát koppant volna, hogy arra felébred.
Nagyon sok ismeretanyagot, nagyon rövid idő alatt kellett elsajátítani, készségszinten megtanulni, főleg a fegyverrel és fegyver kezeléssel kapcsolatban.
Emlékszem, hogy mikor először vettük a kezünkbe a fegyvereket (nyilván lőszer nélkül) akkor már másnapra tudni kellett volna a gépkarabély szétszerelésének a sorrendjét és a fordított sorrendet is fejből (nem úgy, hogy ott van a kezünkbe és látjuk). Tudni kellett volna a CZ BREN 2 részeinek a pontos megnevezését, hogy pl. hol található a gázdugattyú, vagy a helyretoló szerkezet, mit kell előbb kiszerelni, hol és hány helyen kell a töltetlenséget ellenőrizni, azoknak mi a nevük, vagy az elsütőszerkezetet nem nevezzük ravasznak, stb. mindezt úgy, mintha már hetek óta csak ezt csinálnánk. A reggeli sorakozónál úgy kérdezték, mintha csak a szorzótáblát kellene felmondani.
Ami még nagyon emlékezetes számomra, az a második nap reggeli tornája. Mivel szakadt az eső, így a százados úr egy terembe tartotta meg a foglalkozást, nem a sportpályán. Mivel sokan voltunk és kevés volt a hely, így azt gondolta, hogy a fekvőtámaszon kívül nem gondolkodik másban. Persze volt bemelegítés, meg nyújtás előtte és utána, de közbe csak fekvőtámasz. Sokféle: szűk, széles, székre támaszkodva mellre és hátra, majd lábat székre feltéve, mellre és hátra, stb. Az ismétlésszám is sok volt, nyilván nem tudtam csinálni, de próbáltam a magam módján, igyekeztem nem elcsalni a dolgot. Aztán foglalkozás után délelőtt, én bizony a szünetben, mikor a többiek pisilni rohantak, odamentem hozzá, és elmondtam neki, hogy 54 évesen, dupla annyi súllyal, mint a feleannyi idős csoporttársaim, bizony én nem tudok ennyi fekvőtámaszt megcsinálni, bármennyire is szeretném. NEM SZERETNÉM ELLÓGNI VAGY MEGÚSZNI A DOLGOT, DE NEKEM EZ ÍGY NEM MEGY! Láttam rajta, hogy fogta az adást. Délután sorakozónál el is mondta, hogy a feladatokat mindenkinek az egyéni képessége alapján kell megcsinálnia, de persze nem lehet lógni. Szerintem meglátta bennem az anyját, és észbe kapott. Akár így történt, akár más miatt, de ezt követően már nyilván nem azt várta el az idősebb és túlsúlyosabb "katonáktól", mint a huszonéves fitt lányoktól. Kivéve persze azokat a foglalkozásokat, ahol nem lehetett kevesebbet csinálni, hiszen a hegyre nekem is fel kellett menni, és mivel együtt mentünk, nem maradhattam le, nekem is olyan tempóba kellett, mint a többieknek. A terepen is ugyanúgy kellett szaladni, ugyanannyit, ugyanúgy kellett hasra vágódni, vagy egyéb feladatot megcsinálni.
Ami még emlékezetes, az az első lövészet. Nem a lövés élménye miatt, hanem mert megsérültem. Az egész századból nekem lett egyedül ilyen "menő" EESZT-ben rögzített leletem, ami arról árulkodik, hogy kiképzésen vettem részt, ahol harcászati gyakorlaton, vetődés közben megsérültem. Nagyon menőn hangzott. :) Sokkal jobban hangzik, mintha azt írták volna, hogy olyan balf@sz volt, hogy elborult mint egy zsák... :) Mondjuk az, hogy a szám olyan lett, mint Angelina Jolie-nak, az már nem volt olyan vicces. De legalább így a mentőknek is volt dolguk, nem csak úgy ott álltak minden nap reggeltől estig a kiképzéseinken. Azt is csak onnan tudom, hogy ez május 11-én történt, mert rögzítve lett az időpont, egyébként az se tudnám, hogy milyen napra esett, vagy mikor történt.
Az első lövészet érdekes volt. Addigra már tudtam a gépkarabély szét- és összeszerelését, tudtam a részeit. A lövés maga élmény volt (jobban mondva inkább a hangja, meg ahogy potyogtak ki a töltények), de nem volt felemelő érzés egyébként. Szerintem azért nem, mert én mögé gondoltam az egésznek, hogy bizony itt akár az erdőből ha kilőne valaki, az az életem végét jelenthetné, illetve fordítva és eszembe jutott, hogy nem messze így halnak meg emberek, akik nem is ismerik egymást, nem is ártottak egymásnak és azok akik miatt meghalnak, azok meg biztonságba vannak. A fegyverropogás egyébként menő, de hogy emberélet kioltása a célja, az félelmetes.
A sérülésemet pedig úgy szereztem, hogy terepen gyakoroltuk az álló-, térdelő- és fekvő lövő testhelyzeteket. Nekem a súlyom és a térdem miatt már a térdelő testhelyzetet felvenni se könnyű futás közben, vagyis a térdelés még megy, de abból felállni beöltözve, felcuccolva, fegyverrel a kézben és szaladni, na az már nehéz, de fekvőbe levágódni, na hát szóval sérülés lett a vége. Annyira úgy akartam csinálni ahogy kell, hogy hasra vetettem magam, csak azzal nem számoltam, hogy nem sima a terep. A karom egy buckába feljebb került, az arcomat meg ahogy az irányzékhoz akartam hajtani, a harci sisak súlyát nem belekalkulálva, szóval az irányzékhoz ütődött a szám széle. Nem volt komoly, de mivel vérezni kezdett, így azonnal jelenteni kellett és már kísértek is a mentőhöz.
Egyébként nagyon-nagyon vigyáztak ránk, folyamatos volt az orvosi jelenlét, katonai mentő nélkül sehova se mentünk. Minden sérülést jelenteni kellett, sőt a kullancsot is. Pár emberbe az is volt, bár szinte megállás nélkül folyamatosan fújtuk magunkat kullancsírtóval.
Több emlékezetes dolog is volt, így csak néhányat emelet ki a két hétből.
A legijesztőbb számomra egy olyan feladat volt, amihez mosolyogva, jókedvűen, kicsit sem tartva a feladattól mentem. Ez nem volt más, mint a pszicho-labirintus. Érdekes volt, mert azon az erdő által körülvett sík terepen van, ahol már voltunk korábban harcászkodni, mégse vettük észre. A lényege, hogy a föld alá kell lemenni. Valóban a terep alatt van nem tudom milyen mélységben. Az biztos, hogy amikor lementünk a bejáratához, akkor csak a fejünk látszott ki, de aztán még kellett lefelé menni.
Az egész csapatból csupán egy ember fordult vissza még az elején, de végül egy kiképzővel közösen ő is megcsinálta.
Az egyik társunk miközben lent volt hatalmasak ordított, mert amikor ő ment, akkor még az előtte lévő nem jutott ki, hanem "eltévedt" és amint tapogatózott, egyszer csak egy kezet tapintott. Én is sikítottam volna szerintem. Az is frusztráló volt, hogy mások is voltak lent és igyekezni kellett, hogy ne érjenek utol, ne akadályozzam az utánam haladót. A labirintusról még annyit, hogy valóban nem egyből lehetett kitalálni. Én ugye a névsor végén vagyok, ezért utolsó előttiként indultam, de utánam többen jöttek ki, mikor én már végeztem, szóval ők is tévelyegtek valamerre, én meg beelőztem őket. Jó, hogy én nem tapintottam ki valamelyikőjüket :)
Emlékezetes még az erdőben való éjszakai túlélés is. Így aludtunk. Ez nem illusztráció, ez a valóság:
A másnap nagyon nehéz volt. Az éjszakai túlélés után harcászkodni vittek minket.
A GIDRÁN-t és a LYNX-t is bevetették. Nagyon menő volt ezekbe utazni, de sokan nem tudták élvezni az éjszakai kimerültséget követően.
Nyilván az ilyen napok után, mikor reggel 5-kor keltünk (az erdőbe, ahol a földön aludtunk egy szál hálózsákba, fájt már ébredéskor mindenünk, majd este 9-ig végigtoltuk a napot, lövészárokból ki és beugrálva, dombokon, sziklákon, susnyásba és erdőbe alakzatokba menni, feszülten figyelve minden apró rezdülésre, ha megmozdul a bokor, egyből "fagyás", vagy "állj" kézjel, lemenni térdelő vagy fekvő lövészállásba, ha nincs semmi, akkor felállás aztán indulás tovább, stb., szóval mindegy volt estére már, hogy sátorba alszunk, és egy ponyva az ágyunk, vagy a földön, mint előző este, akkor ott valóban annyira fáradtak voltunk, hogy akár az ég alatt a földön is elaludtunk volna...
Másnap jobb volt. Egészségügyi képzésre mentünk. Terepen persze, és mivel hol meleg volt, hogy esett, hol fújt a szél, sikerült nekem is megfáznom, így még most is köhögök. Olyanok tartották a képzést, akik valóban most is átjárnak háborús területre és valóban a háborús sérülteket, katonákat, lövészeket látják el. Amit meséltek az ép ésszel felfoghatatlan. Remélem, hogy amit ott tanultunk, arra soha nem lesz szükségem. Soha nem fogok IFAK-ot használni, nem lesz szükségem arra, hogy tudjam hogyan kell használni az izraeli traumakötszert vagy a TQ-t, hogy a vérző végtagot hol kell elszorítani, és hogy semmiképp sem szabad elfelejteni ráírni azt, hogy mikor raktuk fel. Remélem, hogy a hónalj vagy nyaklövés ellátását sem kell soha élesbe használnom, és az orr-garat tubust is csak most kellett behelyeznem. Megtanultuk, hogyan kell egy sebesültet szakszerűen megvizsgálni, és hogy csakis az ő saját IFAK-ját használhatjuk, a miénket nem. Hogy hiába sebesült valaki, csak akkor látunk hozzá a segítségnyújtáshoz, ha biztonságos a helyszín.
Aztán helikoptereztünk is, az nagyon-nagyon menő volt.
Kb. 20 percet repkedtünk, elvittek a Balatonhoz és vissza. Bár néha meglóbálták a gépet előre-hátra, meg oldalra, emelkedtünk és hirtelen süllyedtünk, de azt gondolom, hogy még ez így is sokkal óvatosabb volt, mint ahogy tudtak volna menni. Nem fordultunk át, stb. A Gidrános fiúk is "repültek" velünk, köztük is volt, aki félt attól, hogy hányni fog. Mondtam neki, hogy tudok adni hányózacskót, de nevetve csak annyit mondott, belehány ő akár a kesztyűjébe is, nem kell neki zacskó... :)
A LYNX-be való utazás külön élmény. Ez az a jármű, ami úgy néz ki, mint egy tank, de ez nem tank, hanem "harci jármű". :)
Belül tiszta űrtechnológia. Nyilván nem lehetett képet készíteni, hiszen az olyan információ ami nem kerülhet ki. Fantasztikus, hogy mit tud.
Ami még emlékezetes, az a katonai közelharc oktatás és a tereptan az azimut és a csillagtúrával.
A második hét végén gyakorlati és elméleti vizsgát is kellett tennünk. A gyakorlati vizsga mindenkinek sikerült, de a szervezőknek nem adtunk volna jó értékelést páran, akik végiggondoltuk az egészet és nem csak bulinak tartottuk, hogy fegyverekkel lövöldözünk az erdőben, a sík terepen vagy a hegyoldalba. Az elmélet is sikerült mindenkinek. Több modulból volt vizsga, ami most eszembe jut - alaki gyakorlatok, túlélés, térképészet-tereptan, híradás, egészségügy, fegyverismeret.
Azt persze elfelejtettem megemlíteni, hogy természetesen az összes közül a "legjobb" csapatban voltam, még akkor is ha a jogász barátnőm férje csak úgy emlegetett minket néhány képet látva, hogy "a vert sereg" :) Mi nyertük meg a csillagtúrát és az azimutot is. A csillagtúra lényege, hogy mindig a kiindulási pontból kell meghatározni a koordináta alapján a célt, térképen felmérni, a lépésszámot meghatározni a távolság alapján és tájoló segítségével eljutni oda, majd vissza a kiindulás helyre, aztán újabb koordináta, újabb cél, vissza és újra, stb.
Az azimut lényege pedig az, hogy egymás után kell megtalálni a tájékozódási pontokat, tehát ha megvan az első, onnan kimérve a másodikat koordináta, térkép, távolság, lépésszám és tájoló segítségével, majd onnan a következőt. Ezen a túrán kb. 1 órát vertünk a többi csapatra. Akkor emlékszem, hogy nagyon sokat mentünk, kőfejtőbe felfelé, helyen-völgyön át, erdőbe, aztán homokos sík terepen ahol nagyon meleg volt, teljes felszerelés, a hátizsák tele, a fegyvert is vinni kellett, nem lehetett letenni, azzal kellett menni akár pisilni is. Mire beértünk a lábam nem éreztem a bakancsba. Illetve dehogynem! Annyira éreztem, hogy legszívesebben mezítláb meneteltem volna, de nem lehetett.
A rajunk vezetője egyébként nagyon jó fej volt. A kedvenc mondása: Ez nem verseny... (majd egy kis hatásszünetet követően hozzátette) DE!! - (mosolyogva). Tehát nem verseny, de azért nyerjük már meg!
Majd elfelejtettem... Őrködnünk is kellett éjjel. Megvolt határozva az útvonal és az időtartam, hogy melyik "tűzpár" mikor lesz szolgálatba, míg a többiek alszanak. Mi mondjuk megszívtuk a kistársammal, mert fél 12-től, fél 2-ig voltunk beosztva, ami azt jelentette, hogy 10-kor már nem feküdtünk le, hisz mire elaludhattunk volna, addigra már kelni és öltözni kellett. Fél 2-kor meg mikor átvették tőlünk a szolgálatot, akkor meg már nem sok volt a reggel 5 órai keléshez. Nyilván még le kellett vetkőzni, lefürdeni, és álomba merülni. Így történt, hogy az átlagos 5-6 óra alvás helyett, 3 órákat aludtunk és így kellett végignyomni a másnapi 14-16 óra kiképzést. Viszont amit mi ott műveltünk szolgálatba... Ha azt látta valaki... A lényeg, hogy elszórakoztattuk magunkat, nem katonához méltóan, a gumibottal kardoztunk, stb. Arra figyelni kellett, hogy bármikor felbukkanhatott bárhol egy elöljáró, akkor jelenteni kellett, hogy történt-e valami a szolgálat ideje alatt.
Mi is volt még?
Ja, utolsóelőtti napon családi nap volt. Ambivalens érzéseim voltak aznap. Először is azért, mert előző este megtudtuk, hogy reggeli tesi helyett a bázissal szemben lévő hegyre fogunk felmenni. Nagyon elszomorodtam. Azt gondoltam, hogy én azt biztos nem tudom megcsinálni. Néztem a hegyet és el se tudtam képzelni, hogy hajnalba én oda ébredés után (még ha nem is teljesen önszántamból) fel fogok jutni saját lábamon. Felmerült bennem, hogy meglátogatom az orvost és kérek felmentést. De aztán beszéltem olyanokkal, akik kb. hasonló helyzetűek és adottságúak voltak, mint én (vagyis úgy hívtuk magunkat, hogy a "rehabosak"). Arra jutottunk, hogy megpróbáljuk, aztán megyünk ameddig bírunk. Ha nem bírjuk, akkor meg ott megállunk és majd megvárjuk a csapatot és csatlakozunk hozzájuk ha már lefelé jönnek.
De megcsináltuk!
A vége nagyon lihegős volt, küzdöttünk, miközben a kiképző motivációként ordított, hogy jöjjenek már, ne maradjanak le, meg tudják csinálni... A lényeg, hogy sikerült! Egy ember maradt le, de végül ő is felért a csúcsra.
Amint visszaértünk a bázisra, gyors átöltözés, reggeli, majd következett a "kitűző ünnepség". Ez olyasmi, mint máshol az eskütétel. Nem is értettük, hogy miért kell hegyet mászni előtte, hiszen az ünnepség is elég megterhelő. Az, hogy mozdulatlanul kell egy helyben állni, az bármennyire is hihetetlen, sokkal megterhelőbb, fárasztóbb és nehezebb, mint felmenni a hegyre. Minden tiszteletem a díszőrség tagjainak. Azt hittem, hogy csak én érzem így, de utána megbeszéltük, és a többiek is úgy érezték, hogy mindjárt elájulnak, volt aki már előre-hátra kilengett, volt aki szédült, stb.
Délután távozni kellett a vendégeknek, estére pedig csaptunk egy jó kis bulit, szalonnát sütöttünk, karaokéztunk, megleptük a kiképzőket, írtunk nekik névre szólóan dalokat. Éreztük a végét a dolognak. Ekkor már a kiképzők is "emberiek" voltak.
Másnap 7 órakor volt csak ébresztő, de szinte mindenki a szokott 5 órakor már fent volt. Reggeliztünk, elbúcsúztunk a konyhás bácsiktól, akik még vártak minket ebédre is, sőt vacsoracsomagot is akartak nekünk készíteni, de végül úgy alakult, hogy Bp-ről korán leértek átvenni a leltáron lévő felszereléseinket és még dél se volt, mikor elindultunk Bp-re a honvédségi busszal.
Nem tudom mi lett a sok ebéddel és a vacsoracsomaggal. Délután a lányom jött értem és hazaszállított a laktanyából. Jó volt hazajönni. A férjem és a gyerekek is készültek. Láttam a férjemen azt, amit már jó régóta nem, hogy nagyon hiányoztam neki és boldog, hogy újra együtt vagyunk.
Másnap a munkahelyen mesélnem kellett az élményeimről.
A kérdésre, hogy ha most vissza kellene mennem, visszamennék-e? Nem tudom a választ!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése