Vannak napok, amikre az ember tudja, hogy emlékezni fog, de a múlt péntek minden várakozásomat felülmúlta.
Azzal szembesülni, hogy megkérték a lányom kezét, már önmagában is olyan pillanat, amikor megáll a levegő, de amikor délután megérkezett a videó is az eseményről, végleg elszabadultak az érzelmek. Persze a fiatalok a nyers anyagot küldték át – se hang, se zene, csak a tiszta kép –, de én nem bírtam magammal: szerkesztettem alá zenét és szöveget, mert úgy gondoltam, egy ilyen pillanatnak meg kell adni a módját. Így már tényleg lelket gyönyörködtető lett, és mivel az arcok nem azonosíthatóak, a boldogságunkat megosztom.
A hírt először csak szűk körben osztottam meg, és ekkor ért az első igazi meglepetés. A fiam, akiről nem is feltételeztem volna, mennyire mélyen érinti a dolog, bevallotta, hogy nagyon örül, a párja pedig másnap elmesélte, hogy bizony el is morzsolt néhány könnycseppet a nővére boldogságát látva. Annyira megható volt ezt hallani! Közben meg ott volt a nehézség, hogy anyukám előtt egész hétvégén titkot kellett tartanom, pedig szombaton és vasárnap is nála voltam. Belülről feszített a hír, de úgy gondoltam, ez a fiatalok joga, nekik kell elmesélniük, így végül türelmesen megvártam, amíg hazaértek.
Végül tegnap éjjel értek haza. Késő volt már, nem is akartak feljönni, nehogy zavarjanak, de hát melyik szülőt lehetne ilyenkor zavarni? Rávettük őket egy rövid látogatásra, így végre élőben is láthattuk a gyűrűt, meg azt a kezet, amivel a nagy izgalomban "valami történt".
Kiderült, hogy nem egy hirtelen ötlet volt, Norbi már múlt nyár óta tervezgette a nagy napot, és a gyűrűvásárlás sem ment zökkenőmentesen. Bár a konkrét üzletek neveit nem mondta, de a vásárlás során olyan élmények érték, amikre ő sem számított. Az egyik üzletben például konkrétan levegőnek nézték. Az ott dolgozó két eladó lány olyan mélyen benne volt a saját pletykálkodásában, hogy észre sem vették a belépő vevőt. Norbinak magának kellett félbeszakítania a csevegésüket, mire azok unottan rámutattak egy vitrinre, hogy ott nézelődjön. Mesélte, hogy ahogy ott állt és nézte a gyűrűket, egyszer csak meglátta a saját tükörképét az üvegben, és beléhasított a gondolat: mit keresek én itt? Ha ennyire semmibe néznek, miért hagynám itt a pénzemet? Úgyhogy fogta magát, és ezt az eladókkal is finoman közölve, távozott.
De volt olyan üzlet is, ahol pont az ellenkezőjét tapasztalta. Amint távozott az előző vevő, egy idősebb eladónő már ugrott is, és amint vázolta a tervet – fehérarany, gyémánt, de szigorúan szolid, amin nem áll ki a kő –, az eladó teljesen fellelkesült. „Jaj, ez eljegyzési gyűrűnek hangzik, milyen izgalmas projekt!” – mondta, és már mutatta is a lehetőségeket. A legnagyobb kihívás persze a méret volt, mert Norbi nem akart lebukni semmiféle méricskéléssel, így csak a megérzéseire hagyatkozhatott. Olyan modellt választott, ami szükség esetén alakítható, de végül kiderült, hogy a férfias megérzés verhetetlen, a gyűrű pont jó lett, és valóban tökéletesen illik a lányomhoz, aki egyébként soha semmilyen ékszert nem hord, de ezt szerintem büszkén fogja viselni.
De ha már a vőlegény kitett magáért, én sem maradhattam el mögötte. Készítettem neki egy „friss vőlegény” túlélődobozt, amibe egy frappáns listát is írtam a tartalomról. Norbi szerényen szabadkozott, hogy nem kellett volna, hiszen semmi sem változott attól, hogy eljegyezte a lányunkat – és ebben igaza is van, hiszen semmi sem változott, miközben mégis minden megváltozott.
De aki ismer (és szerintem Ő is ismer) az sejthette, hogy mi lehet a dobozba.
De nem árulok zsákbamacskát. A listát közzé teszem, bár a doboz tartalmát nem fotóztam le, de ezek voltak benne:
A dobozba ezeket tettem:
Megjegyzések
Megjegyzés küldése