Plázás káosz, avagy mikor a kávétejszínért is meg kell küzdeni...

Jelentem, szerda van! A munkahelyemen úgy alakult, hogy pár napra beköszöntött a „lazítás” állapota. Ez nálam általában azt jelenti, hogy van időm végiggondolni az elmúlt napokat, és még egy bejegyzést is tudok írni (munkaidőben).

Hol is kezdjem? Hétfőn ebédidőbe csak egy kis tejszínt akartam a kávémba, ezért gondoltam átugrok a munkahely mellett lévő plázába lévő Sparba. De alig mentem be az épületbe, megszólalt a TŰZRIADÓ. Az emberek egymásra néztek, mint a moziban a trailer alatt. Mindenki tanácstalan volt: „Ez most komoly?” Én rutinosan hátra arcot vettem, és kimentem az épületből. Amint kint vagyok, elhallgat a riasztó. Na, akkor megint hátra arc, vissza. Lift áll, mozgólépcső áll, de a biztonsági őrök engednek befelé. Tudtátok, hogy az álló mozgólépcsőn közlekedni nem is olyan könnyű? Mondjuk sok függ attól, hogy mennyire meredek. Ha kis helyen kell megoldani a szintkülönbséget, akkor veszélyes. De legalább tudom, hogy ha mégis egyszer valóban éles lesz a helyzet, akkor semmiképp nem az álló mozgólépcsőn indulok, még lefelé sem, mert annyira meredek, hogy ott ha meglöknek valakit és elesik, az biztos halál, mert agyontapossák. De most vissza a hétfőre, szóval a meredek álló mozgólépcső felfelé olyan volt, mintha a Himaláját másznám serpák nélkül, lefelé meg kész életveszély a ritmustalan fokok között. Lemásztam a -1-re, erre az ott dolgozó eladó már teli torokból kiabál, hogy mindenki hagyja el a boltot. Néztünk értetlenül, hogy „De hát most engedtek vissza!” –de nem ellenkeztünk, megint hátra arc, irány vissza a mozgólépcső tetejére. (Ha mozgás közben mész fel vagy le a mozgólépcsőn, az tök könnyű, de álló mozgólépcsőn nem, mert nem jó a fokok mérete és távolsága). Mire felértem a tetejére, a pláza hangosbemondójába közölték: „ téves riasztás volt, minden üzlet továbbra is várja a vásárlókat!” Hát köszi, de tényleg ha most lemegyek és megint felküldenek… De nem, nem küldtek ismételten el. 

A fiam is ott dolgozik a plázában, ő már a riadó miatt a bezáráshoz készülődött (ami náluk kb. 10 percet vesz igénybe, ha egyedül van, mire mindent lebiztosít). Tiszta káosz. Azért elgondolkodtam, ha tényleg baj lenne, és csak a szűk lépcsőház marad a menekülőút, ott a tömeg úgy taposná agyon egymást, mint egy rock koncerten. De soha ne derüljön ki! Mindenesetre azt a tanulságot vontam le a dologból, hogy legközelebb inkább feketén iszom a kávét.

Otthon a helyzet változatlan. A férjem továbbra is táppénzen november óta – ami nála azt jelenti, hogy akkor is főzőcskézik, amikor már nem kellene.

Túlteng az energiája, ami egy számomra fárasztó munkanap után, mire hazaérek, hát... finoman szólva is vagy kiakasztó, vagy jobb esetben szórakoztató. Remélhetőleg jövő héten végre pont kerül az urológiai kálvária végére. November óta nincs fizetése, csak a kiadás a magán dokikra. A rendszer meg egy vicc! Kár, hogy nem igazán tudok rajta nevetni. Kecskeméten az urológia csak papíron létezik, úgyhogy marad a magánellátás. Ha tükrözni kell, az újabb súlyos kiadás, ha meg műteni kell majd, akkor irány Kiskunhalas, mert ott működik még az urológiai osztály, és a doki megcsinálja „okosba”. Elvileg a magándoki nem vihetné be az állami műtőbe, de nálunk az egészségügy olyan, mint a hétfői tűzriadó: senki nem tudja pontosan mit és hogyan kellene csinálni, de valahogy csak túléljük és megoldjuk okosba.

A lányomék már Söldenben csapatják a snowboarddal.

Tegnap éjszaka negyed 10 körül jött az üzenet, hogy megérkeztek - nyilván addig nem aludtam el. Az indulásuk nem a szokványos volt, a páros külön-külön jutott fel a kiindulási helyre, vagyis Budapestre (mert a párjának még az indulás előtt vizsgáznia kellett – csak hogy legyen egy kis adrenalin a kikapcsolódás előtt!). Ő hajnalba ment vonattal, de hogy a lányomnak ne kelljen szintén hajnalba kelni, így csak a vasútállomásig ment autóval és onnan vonattal. Aztán vizsgázott, majd mire végzett - fél 12 körül, akkora ment a lányom érte a másik kocsival. Így nyilván biztonságosabb volt a sok km-t levezetni, hogy legalább egyikük kialudta magát. Én meg délután, mint egy titkosügynök, mentem a "hátra hagyott" autóért az állomáshoz, kerestem a hatalmas parkolóba, mert küldtek ugyan fényképet, hogy kb. hova lett leparkolva, de nem igazán volt mihez viszonyítanom. De megtaláltam. Most nálam van nem csak az autó,  hanem a házkulcsuk és a kapunyitójuk is. Én lettem a kijelölt "megoldóember",  ha bármi történne. De nem fog!

De beszéljünk a hét igazi nyerteséről: Riley-ról (Rájli)! Amíg a gazdik snowboardoznak, ő anyukámnál nyaral, akarom mondani ott élvezi a wellness-t. Komolyan, ennek a kutyának jobb dolga van, mint nekünk együttvéve. Anyu úgy várta az érkezését, mint a gyerekek a Karácsonyt. Nasi bekészítve, szeretet csúcsra járatva. Riley már kicsit koros, de a keverék-génjei és a napi erdei futás a gazdival, meg a sok séta és mozgás, na meg az étkezések melletti sajt-tojás-jégsaláta-gyümölcs diéta tartják benne a lelket. Csak az a baj, hogy a kutyák gyorsabban öregszenek, mint mi. De nézve Riley-t anyunál, szerintem ő rájött az élet titkára: ha jó kajákat kapsz és elég ember imád és ajnároz, az idő megáll.