Januári „anomália”

Van ez a furcsa jelenség januárban. Tudjátok, az a tipikus „mindenki depressziós, sötét van, hideg van” hangulat. A környezetemben legtöbben pont így érzik magukat, én meg… nos, én valahogy más szemüvegen keresztül látom a világot. Tudom, hogy tökre nem normális, de még hétfőn se volt "hétfői világvége hangulatom". 

Pedig ha papírra vetném a tényeket, nem feltétlenül a felhőtlen boldogság lenne az első szó, ami eszébe jutna egy külső szemlélőnek. 

A férjem november óta táppénzen, az állami „osztogatásokból” (40 év alattiak adómentessége, dupla adókedvezmény, milliós közszolgálati támogatás) pedig valahogy mindig kimaradok, most is. Szóval a kassza nem csilingel, a nap nekem sem süt. Lehet, hogy ez már a kezdődő elmebaj jele nálam, hogy mindezek ellenére mégis jól érzem magam a bőrömben.

Mindegy, majd kiderül. Most mindenesetre elmesélem a nagy macskamentő akciómat (bár nem vagyok macskás, de…) 

A keddi hazautam a munkából egy váratlan telefonnal indult. A fiam hívott, mikor már a buszon zötykölődtem hazafelé: „Anya, egy cica gubbaszt a tároló ablakánál, majd nézd már meg, mi van vele! Én már eljöttem tőletek. És majd szólj már vissza... Ja, és legalább a lépcsőházba vidd már be szegényt, mert éjszaka a -20 fokba meg fog fagyni... ” 

Hazaérve mondtam a férjemnek, de szerinte azért nem mozdul a macska, mert vagy beteg, vagy már odafagyott a fém párkányhoz. 

Bár nem vagyok az a tipikus „macskás nő”, a felelősségérzetem nem hagyott nyugodni. Nem akartam, hogy mi legyünk az az érzéketlen/érdektelen család, aki mellett csak úgy megfagy egy állat. Lementünk, és próbáltunk közel jutni hozzá. Ahogy közelítettünk, hogy megfogjuk és "lefejtsük" a fém párkányról, a cica leugrott – hála égnek, nincs odafagyva! 

Láttam rajta, hogy szép gömbölyded és mintha piros nyakörve is lenne, de eliszkolt.  

Megnyugodtam! 

Nincs odafagyva, nem is sérült, látszólag nem is beteg, és még az is lehet, hogy gazdis cica, csak kiengedték. A csontjai sem zörögtek, jó húsban volt látszólag.

Másnap, vagyis szerda reggel ahogy kiléptem a lépcsőházból és elindultam a buszmegálló felé, menet közben már kerestem a szememmel. Megkönnyebbültem, hogy nincs ott. Aztán ahogy visszafordultam, hogy jön-e a busz, akkor megláttam, de egy lépcsőházzal arrébb, távolabb. :( Ugyanabban a fázós, összegömbölyödött pózban ült egy másik ablakban. Visszabattyogtam, elő a telefont, és készítettem róla egy fotót (a régi telefonommal, szóval a minőség olyan is lett...). Amint beértem a munkahelyre, már tettem is ki a közösségi hálóra, meg írtam a helyi cicamentőknek. Szóval a kép tényleg gáz, de a szándék nemes volt... Ezért is csináltam a fenti "illusztrációt" (AI-vel készítettem egy cirmosról képet), és úgy osztottam meg a kettőt együtt, meg a leírást a facén.

A cicamentők tájékoztattak, hogy segíteni nem tudnak konkrétan, mert élvefogó csapdájuk van ugyan, de menhelyük az nincs, szóval nem tudják hova tenni... De felajánlották, hogy megosztják a Facebook-bejegyzésemet a cicáról. Gondoltam az is jó, hátha...

Dél körül jött egy értesítés a cseten, de nem láttam, egyrészt mert dolgoztam mint a gép, másrészt mert nem ismerős írt, és így először engedélyezni kell, hogy üzenetet küldhessen. De a lényeg, hogy valaki azt írta, valószínűleg az ő cicájuk, és már úton is van érte a megadott címre.

Aztán később megint írt, akkor már otthon volt a cica. Kiderült, hogy a kis kalandor valahogy kiszökött otthonról (messzebb laknak, valószínűleg egy autóval potyázott el a környékünkre), és a gazdái már égre-földre keresték ahol laknak, de hiába. 

Kaptam több fotót is az otthon lévő cicáról. Hát, mit mondjak... az a fej! De pont ezért olyan cuki :)

Úgy néz ki, mint aki vérig van sértve: 

„Na jó, hazajöttem, de mit képzeltek, hogy ilyen sokáig tartott értem jönni? Kint töltöttem egy egész éjszakát a fém párkányon! Mondhatom, szép kis alattvalóim vagytok." 😂

A gazdi hálás volt, én meg boldog, hogy segíthettem. A fiamnak természetesen elújságoltam a jó hírt, ő is boldog volt, jókat kacagott a telefonba, és neki is az jutott eszébe, hogy kissé olyan, mint Grumpy Cat.

De azért volt olyan kép is a macsekról, ahol kegyesen engedte, hogy kényeztessék. Imádom :)

Talán a macskakaland adta az extra energiát, vagy nem tudom mi, de a munkahelyemen is rákapcsoltam. Mostanában olyan szakvéleményeket gyártok, amik után bárki megnyalná mind a tíz ujját. Pöpec, részletes, lényegre törő és szakmailag kikezdhetetlen. Persze ezt én gondolom így, aztán majd meglátjuk, ha jönnek a bírósági megkeresések :)

És mit csinálok, ha kell egy kis lazítás? Akkor jöhet a Facebookon „Apesti galamb”. Zseniális, kell az a fajta humor, ami kicsit kizökkent a hétköznapokból! 

Azt már említettem hogy a férjem november óta otthon van táppénzen, és már azt is mondtam korábban, hogy az ő szeretetnyelve az, hogy mindenkit etet. Most meg mivel még rá is ér, minden áldott nap főz. De nem ám csak úgy valamit! Komoly menük vannak. Karácsony után ez nem feltétlenül tesz jót a vonalaimnak, de tudjátok mit? Egye fene.

Élvezem a törődést, a finom falatokat, és ezt a megmagyarázhatatlan januári jókedvet. Hátha mégse az elmebaj kezdete ez, csak végre megtanultam értékelni az apró örömöket a nehézségek közepette is.

Vigyázzatok magatokra és a környezetetekben lévőkre – legyen az ember vagy akár egy elveszett, sértődött cica!