Nincs erőm, így mára csak egy gyors bejegyzés:
Na most őszintén, a héten annyit dolgoztam, hogy már a saját nevemre is rá kell lassan keresnem a Google-ban, csak hogy biztos legyek benne, ki is vagyok.
A fejem egyetlen nagy, üres tér, ahol az utolsó megmaradt agysejtem egyedül táncolja a haláltáncot.
Nem iszom, hogy ne kelljen mosdóba mennem. Nem eszem (bár ez nem látszik rajtam), mert nincs rá időm. Kávét is a mellettem lévő szobába ülő kolléganőm főzött nekem (a reggeli kávé helyett 11-kor), mert annyi időm se volt és már nem bírta nézni amit csinálok.
Az előbb voltam a főninél..., amikor mondtam neki, hogy hozzá jöttem, kezembe két aktával, annyira megdöbbent, hogy vissza is kérdezett: HOZZÁM???
Nem jellemző, hogy hozzá megyek, de ezek az ügyek már annyira gázosak voltak, hogy kénytelen voltam megbeszélni vele. El is fogadta, és vissza is dobta a másik osztálynak - hogy legalább a minimális feltételeknek feleljen már meg a beadvány, mert én aztán tényleg szinte a lehetetlent is megoldom, de ezeket már nem lehetett.
Szóval a héten az extra sok és extra sz@ros ügyek leterheltek, a munka elszívta minden energiámat. Olyan vagyok, mint egy zombi...
Az előbb írt rám az egyik volt főnököm, hogy "látta rajtam, délelőtt". Egyszer szaladtam ki mosdóba, akkor állítólag rám is köszönt, illetve kétszer is, mikor bementem a mosdóba, meg mikor kijöttem, akkor is, de tényleg nem láttam. Szóval valóban nem vagyok beszámítható!!!
De talán van remény! Legalábbis reménykedem, hogy sikerül feltöltődni délután, amikor barátnőkkel beülünk pletyizni és kávézni.
Már látom magam, ahogy behúzódunk a kedvenc helyünkre, és a kávé meg a nevetés feltölt 0,1-re.
Ez az ami talán a zombiból újra emberré varázsol, és ami ahhoz kell, hogy jövő héten is bejöjjek dolgozni.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése