Szülinapozás, Húsvét, Spartan, Ultra Balaton meg az apró...

Az elmúlt hetekbe annyi minden történt, hogy szinte semmire se volt időm, csak próbáltam mindent megélni, élvezni a lehetőségekhez képest.

Nos, mint korábban írtam, a fiam barátnője ideköltözött Budapestről, de a költözés miatt elmaradt a születésnapi köszöntése. Viszont a fiamnak fontos volt, hogy ez pótolva legyen, így hát megkért, hogy tartsuk már meg a nővére szülinapjával együtt. Bár a lányom nem túl lelkes ezekért a köszöntéses dolgokért, nem szereti ha körülötte bármilyen felhajtás van, de így, hogy közösen lett megtartva a szülinap, így belement. Gluténmentes tortát hiába próbáltam rendelni egy héttel a szülinap előtt, mivel nagypéntek és húsvét hétvégéje következett, már nem vállalták, így maradt az a verzió, hogy előző nap, csütörtökön munka után, vagyis olyan délután 5 körül nekifogva megcsinálom másnapra, vagyis nagypéntekre. A lányom barátja is csinált egy pisztáciás fehér csokis tortát, hogy legyen olyan is, ami nem gluténmentes, az is isteni finom volt, sőt mint kiderült, a lányom előző nap kapott a párja édesanyjától egy grillázs tortát is.

A torták mellé rendeltem sültes tálakat is, hogy az ennivalóval ne kelljen bajlódni. 

A fiam titkolózott a barátnője előtt, nem mondta el azt se hogy részben az ő szülinapja is lesz, (így azt gondolta, hogy a lányom lesz megköszöntve) meg azt se tudta, hogy a szülei is meg lettek hívva "meglepetés vendégnek". Úgy próbáltuk elterelni a figyelmét, hogy megkértem, jöjjön el velem a sültes tálakért, addig a fiúk előkészülnek. 

Végül minden jól sikerült, még úgy is, hogy a szülők az autópályán lévő baleset miatti torlódás következtében kicsit késtek, de épp csak annyit, hogy így nem ők értek hamarabb, hanem mi. Pedig az volt a terv, hogy odaérnek, elrejtik a kocsit, és ők is "elbújnak". Nos így mi értünk hamarabb és mikor terítettük az ünnepi asztalt, akkor a konyhaablakból pont meglátta a leányzó a szülők autóját. Csak ennyit mondott: "TUDTAM! Aztán majdnem elsírta magát, nagyon boldog volt. 
Volt tehát meglepetés, sültes tálak, torták - tűzijátékkal. Eszem-iszom, sztorizgatás, további ismerkedés a szülőkkel. 

Aztán jött a húsvét. 4 nap amikor próbáltam utolérni magam, hiszen előtte nem volt idő semmire, reggeltől - estig munka. Talán hétfőn már volt pár óra, mikor le tudtam tenni mindent és néhány órát pihentem. Pedig volt egy kis lelkifurkám, hogy inkább a következő csapatösszevonásra kellene készülni, hiszen múlt pénteken ismét Csobánkán voltunk a kiképzőbázison, és most "Spartan" pályát állítottak össze nekünk. A pályát egyébként nem mondom, hogy nem volt nehéz teljesíteni, főleg az én adottságaimmal, de a legfőbb nehézség az volt, hogy előtte való nap egész éjjel esett az eső, így a hegyekbe az utak sártengerré váltak. 

Aki olyan helyen lakik, mint én, hogy a homok elnyeli az esőt, az nem is tudja, hogy milyen az, mikor az agyagos föld sárossá válik, milyen dagonya az egész, ahol menni is nehéz, hát még hegyen-völgyön át "futni". Futásra igazából csak az elején és a végén volt egy kis energia, egyébként nem igazán, de valójában nem is volt időhöz kötve. A lényeg az volt, hogy mindenki teljesítse és épen, egészségesen érjen be a célba. Még indulás előtt is felhívták a figyelmünket, hogy ne kockáztassunk, ne hősködjünk, bár biztos vinni fog az adrenalin, meg a versenyszellem, de inkább a biztonság legyen az első, mert ha megcsúszunk, annak súlyos következménye lehet. És itt elsősorban nem arra gondoltak, hogy sáros lesz a katonai ruházat (bár az lett, nem is kicsit, de megoldottam, kukazsákba hoztam haza). A bakancsot érdemes lett volna lemérni a célba érkezéskor, ha lett volna mérleg, mert jó pár kiló sár ragadt rá. Slaggal és súrolókefével is alig lehetett leszedni. A pálya egyébként így visszatekintve tök jó volt, bár akkor és ott nem feltétlen így gondoltam. Ennek az az oka, hogy nem ismertük a pályát, és semmit nem lehetett magunkkal vinni, így fogalmunk se volt, hogy mennyi ideje csináljuk a feladatot, hogy hány kilométernél tartunk, hogy még mennyi akadály van hátra, hogy miként kellene beosztani az erőnket. Ha tudtuk volna, szerintem gyorsabban is végig tudtuk volna vinni, de mindenki igyekezett tartalékolni az erővel. 

Erre az összevonásra már nem jött el mindenki, hiszen a 3-ból csak 2-t kell teljesíteni ahhoz, hogy jövő héten bevonulhassunk, és a három közül ez volt nyilván a legnehezebb, és az idő se kedvezett feltétlen. Így most kevesebben voltunk, már csak 27-en a kezdeti 50-ből. Őszintén nekem is átfutott az agyamon még indulás előtt pár nappal, hogy biztos kell ez nekem? De úgy döntöttem, hogy igen. A többiek is hasonlóan nyilatkoztak, hogy nekik is megfordult a fejükbe, hogy nem jönnek el. De szuper csapatépítő volt. Itt aztán tényleg csak csapatba lehetett dolgozni. Hiába ért volna be a célba valaki gyorsan a legutolsó csapattag ideje számított, szóval érdemes volt segíteni egymást. Meg amúgy is... Senkit sem hagyunk hátra... 4 fős csoportokra osztottak minket és 5 perces késleltetéssel indították a csapatokat párba. Nyilván az első két csapatnak volt még viszonylag a legkönnyebb a terep, és ők tudták a leggyorsabban is teljesíteni a pályát, hiszen utána már a sárból dagonya lett. 

Ez volt az én csapatom. Illetve mi voltunk így négyen egy csapat: 

Kilenc akadály volt. Az elsőhöz rögtön egy sártengeren át vezetett az út, volt ott emelkedő és lejtő is, majd megláttuk a két rudat a földön, amin a kezünket és a lábunkat használva, oldalazva kellett végigmenni.

Eleinte viszonylag jól ment, de a vége felé már egyre kisebb távot tudtam tartani a kezemmel. De sikerült. Aztán futás, illetve egyre inkább csak gyors gyaloglás, mert a sár miatt menni is nehéz volt, nézni kellett, hogy merre kerüljünk, ahol kevésbé süllyedünk el bokáig. A sárba beleragadt bakancs cuppogva jött ki a sárból, ez elég fárasztó volt.

Aztán a következő egy mellmagasságba lévő akadály, amin autógumik voltak, azon kellett volna átlendülni. A sár miatt azonban még a fittebbek se próbálták meg, mert beleragadt a sárba a bakancs, így bakot állva segítettük át egymást. "Bakot" állni nagyon jó voltam, igazából én voltam az "erőember" a csapatba, viszont a "gyorsaságommal" nem én voltam a húzóember.  A társaimat mind átsegítettem, aztán jöttek ők, és valahogy megoldották, hogy én is átjussak. 

Aztán megint "futás" 

Sárba ragadás, pocsolya kerülgetés

és a következő akadály két egymáshoz közel álló vaspalánk volt fejmagasságba, ezeken kellett átküzdeni magunkat. A három csapattársamat átlendítettem, aztán őszintén mondom, hogy fogalmam sincs, hogy hogyan tettek, raktak, toltak fel az akadályokra, csak arra emlékszem, hogy majd megszakadtam a nevetésbe, amint fent voltam az akadály tetején. Csak a nevetésre emlékszem, arra hogy miként raktak fel vagy hogy ugrottam le, arra már nem. Viszont a  térdemnek jól jött, hogy nem volt kemény a talaj, mert a 20 centis sár felfogta, tompította a leugrást. Ekkor már olyan nehéz volt a bakancs, hogy egyikőnk se futott, csak próbáltunk vánszorogni. A negyedik akadály a "gránátdobás" célba és paintball lövészet. A gránátot 3 kislabda helyettesítette, a paintballt élveztem. Aztán irány a következő akadály. Na, azt már meg se próbáltam. Az kb. másfél ember magasságú negatív fal volt. A többi csapatból volt ahol senki se próbálta meg, hanem egyből a "büntetést" választották. Mivel óriási sár volt, így nem négyütemű fekvőtámaszt, vagy sima fekvőtámaszt kellett csinálni büntiből, hanem 20 guggolást. Én a csapattársaimat átlendítettem, áttuszkoltam, aztán én már nyilván meg se próbáltam. A büntit viszont lehetett elosztani is. Így amíg a harmadik társamat emeltem, addig a másik kettő akiket már áttoltam csinálták a guggolást, aztán még nekem is maradt pár guggolás. Ennél az akadálynál volt olyan a másik csapatba, ahol az egyikük próbálta átemelni a társát, és ahogy emelte, úgy ellentétes hatást váltott ki, mert ő kezdett el süllyedni a sárba :)  

Indultunk tovább, ahol egy félcombig érő akadály alatt kellett átmászni, kúszni, vagy valahogy átjutni. A hatodik akadálynál kötéllel kellett magunkat felhúzni egy döntött vas falra és megérinteni a csengettyűt.

Aztán megint futás következett (volna) de ismét emelkedőn és lejtőn kellett menni, ahol nagyon vigyázni kellett felfelé és lefelé is. Talán lefelé még nehezebb, mert ott meglenne a lendület, de nem szabad, csak oldalazva lépkedni óvatosan.

Amint átfutottunk a kiképzőbázishoz vezető betonúton, ott már tudtuk, hogy nemsokára itt lesz a pálya vége. De volt még néhány feladat. Egy függeszkedős, majomlétrás, dőlős fallal nehezített akadály, de ezt a csapatból csak 1 személynek kellett teljesíteni, a többiek pedig segíthették. Nyilván a dőlős fal másik oldalára álltam, így az nem tudott dőlni, aztán fogtuk, emeltük, toltuk, stb. és végigértünk a csengettyűhöz, ami a feladat végét jelentette. 

Következő feladat: "sebesült cipelése". Egy hús-vér férfi katonaembert kellett kijelölt pályán végigvinnünk úgy, hogy nem érhetett le semmije. Volt, mikor a legvékonyabb társunk azt mondta, hogy lassítsunk, mert már nem bírja, de megcsináltuk azt is. Aztán futás a sátorhoz, ott fegyverrel kellett lőni. Elmondták hogyan. 5 fehér karikát kellett eltalálni, 30 másodpercen belül. Amelyik csapatnak nem sikerült, annak büntetőkört kellett futni azon a pályán, ahol előtte a "sérült katonát" cipeltük. Próbáltam egyezkedni, hogy nem lehetne-e inkább guggolás a futás helyett, de rövidre zárták, hogy nem :) Először két társam lőtt, gondoltam aki rendőr volt (most jogász és 6 gyermek édesanyja) simán lelövi az 5 karikát, de nem így lett. Érett a büntifutás. Aztán jöttem én és a negyedik társunk. Meglepően nagyon jól lőttem, mind az 5 kifehéredett, szóval tökéletes lövések voltak és 30 másodpercen belül, így megúsztuk a büntetőkör futását. Nagyon boldog voltam ettől, így már "csak" a célig kellett elfutni. Nagyon jó érzés volt, hogy a többi csapat aki már beért (hiszen mi a 6-os csapat voltunk) és a tisztek is biztattak, kiabálták hogy tartsak/tartsunk ki, mindjárt vége, mindjárt pihenhetünk és milyen ügyesek vagyunk! Tapsoltak, éljeneztek. Hatalmas érzés volt.  Mondjuk a fejem elég vörös volt a beérkezés után, de nem bántam, és már csak azért is összeálltunk egy csapatképre megint (a 6 gyerekes jogásznak se őszinte a mosolya mellettem :) 

Aztán mikor az utolsó csapat is beért, a gulyáságyúból közösen elfogyasztottuk a babgulyást: 

Összegezve fentieket:

Mindeközben otthonról indult a fiam a Balatonhoz, hiszen ő meg ott teljesítette az Ultra Balatont. Csapatba indultak, ő volt a befutó, vagyis az utolsó ember. Ez hálás dolog, viszont annyiból volt nehéz, hogy pénteken indult a barátnőjével vonattal. Péntek este még aludtak, szombaton reggel keltek, elmentek a rajthoz, majd mivel kísérték egymás kerékpárral, illetve mentek mindig a következő váltóponthoz, így szombat reggeltől ébren volt, és rá csak vasárnap hajnal 2-3 óra körül került sor, hogy fusson. Addig vagy a kocsiba volt, vagy kerékpárral ment a társa után. Szóval így indult neki vasárnap hajnalba a futásnak. A célbaérés után látszik rajta, hogy nagyon fáradt,

de teljesen jó időt futott, még ő is meg volt elégedve magával.

Én is nagyon büszke vagyok rá, és persze a barátnő is az.

A verseny után volt még egy vicces rész. A fényképezés előtt, találkoztak a másik csapattal, amibe a fiam tanárai futottak. 

Közben a gazdasági totálkáros kocsimmal is haladok lassan. A biztosító a cascóm-ra elkezdte az ügyintézést és fizet (bár nyilván nem annyit, mint amennyiért el tudtam volna adni az autót), aztán majd ha végére ér a procedúra, akkor a cascóra levont önrészemet is visszakapom majd, hiszen én a vétlen fél voltam, de másképp hosszúra nyúlt volna az ügyintézés, mivel a károkozónak még kötelezője se volt. Mindegy. Írták, hogy adjam meg a számlaszámot, hogy utalni tudják az összeget. Én meg visszaírtam, hogy köszönöm, de inkább készpénzben kérem a kifizetést. Ezt az opciót nem ajánlották ugyan fel, de én így kértem. Szerintem nem sokan kérik, mert nem is válaszoltak a levelemre. De fogtam magam és felhívtam őket. A hölgy a vonal túlsó oldalán kissé igyekezett lebeszélni, hogy az több idő, és csak postán tudják küldeni, stb. Meghallgattam aztán megkérdeztem, hogy ha készpénzben kérem, az jár-e nekem többlet költséggel azon kívül, hogy pár nappal később fogom megkapni. A válasz: nem. Nos hát akkor postán kérem, készpénzben. Ugyanis a számláról a levétel is pénzbe kerül, nem is kevésbe, illetve ha autót vennék és át akarnám utalni az árát, az sem kis összeg, mármint az utalási költség.

Közben egy roncskereskedő megvette az autót, tegnap vitte el. Küldte is az öcsém a képet, hogy viszlát KIA 

Nem javítva lesz, hanem bontva, így most majd intézem a forgalomból kivonást. Sajnálom :( Szerettem. És még mindig vannak érzelmeim ha meglátom, és mindig az jut eszembe, hogy milyen jó kis kocsi volt, és hogy megvédett, de ezzel vége is lett. 

Most keresem az utódját, nem egyszerű. Ha már veszek, akkor valamivel jobbat szeretnék, de hát erre is 8 hónapot vártam, mire megtalálta az öcsém. Most is KIA vagy Hyundai a keresett kocsi, de most vengát vagy ix20-at nézek egyelőre, aztán majd lesz valami. Mindenesetre bármit találok, küldöm az öcsémnek, hogy mit szól hozzá, mi a véleménye? Ő meg leírja, hogy miért ne. Pl. Nissant ha lehet ne, de Juke-t meg főleg ne! De abszolút elfogadom amit mond. Valójában május 5-ig szerettem volna gyorsan kocsit, hogy legyen mivel bevonulnom a kéthetes kiképzésre, de ezt már elengedtem. Nem lesz addigra. Marad a vonattal vagy busszal való bevonulás Újdörögdre, vagy megkérem a lányom, hogy vigyen fel Bp-re és onnan majd levisznek katonai buszokkal, mert annyi cucc lesz, hogy azzal le- fel- és átszállni... Hááááát. És ha késik a vonat... Nem merek kockáztatni. 

Szóval május 5-18 kiképzés, elmélet, fizikai felkészítés, vizsga, aztán 17-én családi nap (de mondtam a családnak, hogy ne jöjjenek, mert oda-vissza 440 km). Majd másnap 18-án hazajövök, jó lesz az úgy is. Izgalmas lesz az biztos. Sok nő összezárva, sátorba, nem ám laktanyába. Vizesblokk meg wc, konténerbe. Se tv, se rádió, se telefon. Azért lesz valami rádiós részleg, korlátozottan tudunk majd talál telefonálni, vagy ilyesmi. Érdekes lesz. Tényleges digitális detox. Közbe pedig fizikai és mentális terhelés. 

Remélem a második hét végén is büszke leszek magamra.