Betekintés a munkámba...

Mivel jelenleg nincs sok izgalmas történés a családba, azon kívül, hogy a férjem múlt hét óta megint táppénzen van, mert szétvágta az ujját egy fémlappal, kötözésre jár, így már biztos, hogy nem engedik majd el szabadságra aug. 10-től, mikor mehettünk volna a fiamékkal nyaralni. Szóval inkább a munkámról írnék most. 

Megosztok egy-két esetet, természetesen abszolút figyelembe véve a személyiségi jogokat. Tudni kell, hogy tavaly május óta jórészt irat alapú vizsgálatok vannak, pedig előtte minden betegnek be kellett jönnie személyes vizsgálatra. Hogy miért van ez most másképp? Hát, nem a kényelem miatt.

Tavaly májusban ugyanis bevonultam a seregbe, és amíg én a kéthetes kiképzésen voltam - éjszakánként sátorba, nappal a nyílt terepen (Újdörögdön és környékén), a helyettesem – hát, mondjuk úgy – nem találta meg a közös hangot egy pszichésen labilis beteggel, aki a vizsgálat végén jól megfenyegette a kolléganőt, majd pár órával később odáig jutott, hogy felgyújtotta a kormányhivatal épületét. (Szóval ebből is látható, hogy nem olyan egyszerű a mi munkánk sem.) Pontosabban az osztályt akarta lángba borítani, de a portás megakadályozta, így „cserébe” az épületet locsolta körbe és gyújtotta fel. 

Erről szóló cikk. 

Ezek után a vezetés döntött úgy, hogy a testi épségünk és a személyi biztonságunk érdekében nem engedik be többé a betegeket, marad a papíralapú, biztonságos távolság és az iratok átfogó elemzése.

Hogy ez áldás vagy átok? Attól függ. Mondok két példát a mai vizsgálatokból.

Néha hatalmas áldás. 

Olyankor, amikor az ember elkerüli a személyes találkozást azzal a tömény, zsigeri fájdalommal, amit egy-egy súlyosan sérült, lelkileg rokkant, magányos sors látványa jelent. Mert a négy fal között ülni, és empatikusan, szakmailag kifogástalanul lavírozni a valóban mélyen sérült emberek panaszai között... nos, ez pszichésen kőkemény meló, főleg minden nap és napi 8 órában, még iratok alapján is, de ha ehhez még hús-vér személy is társul..., az különösen kemény tud lenni.

Az első eset ma olyan volt, amikor örülök, hogy csak papíron találkozok a beteggel. Kifejezetten megkönnyebbülés volt, hogy nem személyesen kellett szembenéznem egy negyvenkét éves fiatalemberrel, csupán az aktáját kellett tövéről - hegyére átolvasni és az alapján egy korrekt szakértői véleményt írni. Ő jó példája annak, hogyan képes a psziché börtönbe zárni az egykor még egészséges, jól szituált, tanult, jobb sorsra érdemes embert. Ilyenkor eszembe szokott jutni, hogy mennyire örülhetett a családja, a szülei, mikor megszerezte a diplomáját, mikor jó munkája lett, stb. Aztán lett, ami lett. Az már szomorú.

A mai fiatalember egykoron egyetemista, menő, műszaki-informatikai beállítottságú srác volt. Ma? Hát, ha valaki látná, mit művel, vagy azonnal rendőrért kiáltana, vagy – vérmérséklettől függően – akár alaposan elagyabugyálná. Barátja gyakorlatilag már nincs (pedig régen, mikor még "normális" volt, akkor még sok barátja volt). Most egyetlenegy barátja maradt, akivel naponta legalább fél órát telefonál, pusztán azért, hogy annyira megnyugodjon, hogy letudja a napi alapfunkciókat, ami egy normál embernek természetes (pl. wc-zés). Az édesanyjával él már, önellátásra nem igazán képes a rengeteg kényszeres cselekedete miatt, az anya helyzetébe inkább bele sem gondolok, mert az a tiszta, húsbavágó horror lehet, így látni a valaha szép, okos felnőtt gyermekét, akire egykor oly büszke volt.

Az talán még szörnyűbb, hogy ő maga mindezzel tökéletesen tisztában van. A pszichiáternek adott vallomása megrázó olvasmány volt. „El nem tudja képzelni, hogy szégyellem magam, hogy miből mivé váltam! Milyen csodálatos életem volt és mennyi problémám van, amiknek legnagyobb részét saját magamnak köszönhetem...” 

És hogy hogy telik egy napja? Délután kettőkor kel, mert hajnal fél négyig esélytelen elaludnia (majd írom azt is miért). Az eltolódott bioritmusában a kényszeres rituáléi már totális káoszba fulladnak: „Este idegbeteg állat vagyok" - mondja a pszichiáternek. A székelés mára önálló művészeti ággá és túlélőtúrává lényegült át számára. Frontin kell hozzá, plusz a már említett barát hívása, különben nem tudja elvégezni a dolgát, és szétveti az ideg. Mindezt természetesen csak állva tudja elvégezni – „legalábbis így kell indítani a lökést” –, teljesen meztelenül, és ha jó az idő, akkor kint a szabadban. (Retteg a hűvösebb napoktól, amikor muszáj lesz visszaszoknia a beltérbe). Ezt nem tudom, hogy ha valaki meglátná a szabadban, mi történne... Ha sikerül végre a székelési procedúra, utána újabb Frontin, majd gyógyszer a vérnyomásra, ami viszont egy nem kívánt mellékhatást hoz, vágy nélküli merevedést produkál nála. Emiatt aztán elmondása szerint kényszeres, szenvedéssel teli önkielégítésbe kezd – nem az öröm, hanem a feszültség levezetése végett. De mivel a régi két-három orgazmus már a múlté, ha a maradék egyetlen egy sem jön össze, abba kis híján beleőrül a feszültségtől. - Nos azért mégiscsak jó, hogy ezt nem kell itt személyesen meghallgatni, erről beszélni esetleg, stb. 

És hogy miért nem alszik hajnalig? Éjfél körül kimegy a temetőbe, bemászik a kerítésen vagy a kapun, elsétál az édesapja sírjához, és ott ordít vagy zokog. „Ott legalább kijön belőlem valami, és valamelyest lenyugszom...” 

Ehhez jön még napi öt-hat Frontin, egy másik gyogyó az alváshoz, aztán még erre-arra egy harmadik és negyedik fajta gyógyszer, majd a szigorú sorrendben szedett étrend-kiegészítők halmaza, amelyek arra valók, hogy valahogy egyben tartsák ezt a kényszeres romhalmazt. Mindezt percre pontosan beosztva, ellehetetlenítve az egész napját.

Ilyenkor felsóhajtok: de jó, hogy ma ezt nem nekem kellett élőben végignéznem, végighallgatnom, megszakértenem.

A személyes vizsgálat hiányának azonban van már vetülete is, amikor nagyon is fontos lenne, hogy bizony lássuk a beteget, és az általa valahonnan, valahogyan megszerzett leleteket. 

Szóval a másik véglet meg  az, hogy ugye nem mindenki ilyen tragikus sorsú. Vannak, akik meglátják a rést a pajzson, vagy úgy is mondhatnám, hogy a kiskaput az irat alapú rendszerben, és nagyságrendekkel túlkompenzálják a valóságot. Volt ma is ilyen, illetve nem lett szakértve, behívtuk személyes vizsgálatra!

Tavaly már feltűnt a főninek és a vizsgáló orvosnak, hogy egy negyvenes éveiben járó hölgy ügyében valami bűzlik, de mivel az ügyfél nyilatkozatát el kell fogadni, így rövid időre kapta a szakvéleményt és és kértek tőle mostanra friss szemészeti, neurológiai, pszichiátriai és audiológiai leleteket, mert a meglévő papírjai elég régiek voltak, ami alapján a magas ellátását és az egyéb kedvezményeit kapta. A főni szimata nem szokott csalni, és amint én is átnéztem az anyagát, találtam sok-sok ellentmondást, de úgy is mondhatnám, hogy hazugságot. A hölgy a nyilatkozatában azt adta elő, hogy a fél oldala bénult, súlyos mozgássérült, könyökmankóval és rollátorral közlekedik (erről volt is egy 10 évvel korábbi lelete), és az állandó szédülés miatt egy lépést sem bír megtenni. Ezzel szemben a friss neurológiai státuszban, amit kértünk? Gyakorlatilag negatív. Semmilyen segédeszköz-használat, semmi bénulás. Az orvos meg is jegyezte: „Teátralitás miatt aggraváció gyanúja.” Vagyis a mozgásszervi fogyatékosság kuka, tiszta színjáték. Ennek valójában örülnie kellene, hiszen a problémája ami kb. 10 évvel ezelőtt volt, teljesen megszűnt, vagyis szerencsére meggyógyult - mit nem adna sok ember ezért..., (csak hát ugye sokkal kényelmesebb nem dolgozni, és úgy felvenni a havi jövedelemnek megfelelő pénzt, hogy megjátsza a beteget). 

De a hab a tortán még csak ezután jött! Büntetőjogi felelőssége tudatában ugyanis méltóságteljesen kijelentette, hogy jogosítványa sincs – ami egy ilyen "vak", "hallássérült", "félig béna", szédülő entitás esetében teljesen logikusnak is tűnt volna...

Ha hivatalból le nem ellenőrizzük. Jött a hivatalos válasz: dehogy nincs! Csillogó-villogó, még évekig érvényes kiskártyája van, amit ráadásul már akkor újított meg, amikor a mozgás- és látássérült kedvezményeket élvezte. (Igen, tudom, az adatbázisok összekötése még mindig sci-fi ebben az országban, ahol lejárt Windows-os őskövület gépen kell csodákat tennünk, de ez már egy másik téma).

A szemészeti lelete? Az is érdekes. A lelet szerint: „Látótér kontrollt kérnek, bizottság elé megy... Pupilla tágító cseppet nem szeretne, mert vezet.” Hupps! Itt borult a bili. Most vagy az van, hogy tényleg nem lát és szédül, de akkor viszlát jogsi, vagy az, hogy eddig simán hazudott, és jogtalanul szívta le az állami kedvezményeket meg a segélyeket. 

És akkor még nem beszéltünk a gerincéről, ahol a CT szerint szignifikáns discusherniának híre-hamva sincs. Na, ekkor éreztem úgy, hogy egyetlen apró kattintás erejéig ránézek a Facebook-profiljára. Hát, mit ad Isten, a háttérképén éppen vidáman sétáltat egy lovat a vízparton – sehol egy nyamvadt könyökmankó vagy rollátor –, a posztjai között meg ott vannak a saját maga festette, meglepően részletgazdag, realisztikus képek, miközben szavazatokat gyűjt különböző művészeti pályázatokhoz. 

(Vak festőművész a XXI. században? Picasso sírva fakadna a gyönyörűségtől). 

Az olyan apró nüanszokról már nem is beszélve, amitől egyből vérszemet kapok: nyilatkoznia kellene, hogy dolgozik-e, ha igen - hol, mit, mióta, stb., ha nem akkor mikor szűnt meg az utolsó munkaviszonya. 

De nem ment neki még az évszám se, helyette ezt írta: „a mentő vitt el a munkahelyről” (ami persze simán lehet, de mikor? Melyik évben? Nyilván emlékezetes, ha a mentő vitte el. Attól még pontosan tudhatja, hogy az mikor volt, mit dolgozott ott, és mennyi ideig. De ezt mindt nem írta le, ami akár azt is jelentheti, hogy most is dolgozik, csak épp szereti drámaian tálalni a dolgokat és mellébeszélni (hazudni???). Az iskolai végzettsége se stimmel, régebben még büszkén hangoztatta a főiskolai diplomáját (amihez mentességet is kért diszgráfia, diszkalkulia miatt), ma meg már diszkréten elfelejtette a diplomáját megemlíteni, nehogymár azt mondják, hogy szellemi munkavégzésre képes... 

Szóval, a főnökömnek remek szimata volt. 

Ezt a hölgyet bizony beidéztük személyes megjelenésre. Kíváncsi leszek a teátrális előadásra (már ha bejön, mert simán el tudom képzelni, hogy nem - éppen beteg lesz, nem tud felkelni az ágyból, stb.), de a legjobban mégis arra leszek kiváncsi, amikor udvarias mosollyal elkérjük tőle azt a bizonyos jogosítványt, ami a nyilatkozata szerint ugyanúgy nem létézik, mint a mozgássérültsége. Jaj, annyira mókás szokott lenni, miko könyökmankóval jön olyan személy, aki nem tudja használni... Nyilván egyből levágjuk, hogy nincs rá szüksége... 

Szóval érezni a kontrasztot, a valóban beteg és a teátrális-hazudozó között. Mindkét "beteg" 42 éves, mindkettő diplomás, csak a betegségük lefolyása alakult másképp. Mennyire örülne a fiatalember és az édesanyja, ha ekkora javulás történne az állapotában, mint a hölgynek, aki játssza továbbra is a beteget. Nem is tudja, hogy milyen szerencsés. 42 éves, diplomás, gyógyult, aki profi szinten játszotta ki a rendszer réseit, és annyi pénzt meg kedvezményt szedett ki, kihasználva a bürokrácia hiányosságait, mint amennyiért egy becsületes beteg ember akár egész hónapban dolgozik, valóban betegen, hogy ki tudja váltani a gyógyszereit.

Van hát kontraszt. Az egyik oldalon ott a csendes, önsorsrontó, mély poklokat járó emberi dráma, a másikon meg a gátlástalan, mosolygós haknikirálynő. 

És nekünk ebben a skizofrén valóságban kell nap mint nap igazságot tennünk.

A vizsgálat egyébként egy olyan napon lesz, amikorra szabadságot vettem ki. Ma reggel mégis megbeszéltem a főnökkel, hogy kérje le a hivatalos NAV-adatokat a hölgy munkaviszonyáról (is), és én a szabadságomból is hajlandó vagyok egy órát áldozni arra, hogy bejöjjek erre a személyes vizsgálatra. Mert azért a lónak a micsodáját... ne verjenek már át bennünket ennyire gátlástalanul. 

Főleg azért tartom ezt végtelenül igazságtalannak, mert mindezt a valóban beteg, kiszolgáltatott emberek hátán, az ő rovásukra teszi.