Rég írtam...

Tudom, tudom, mostanában elég nagy volt a csend errefelé. Már vagy egy hónapja nem jelentkeztem, de az a helyzet, hogy nem igazán volt miről írni, csak a szokásos „töltelékműsor” zajlott nálunk, semmi extra amit le kéne írni. Pörögtek a hétköznapok, a hétvégék pedig a klasszikus chill-ről szóltak. Piac, főzés, mosás, takarítás –  vagyis a tipikus hétközben dolgzó, háziasszonyi szentháromsággal. Azt hittem, ez így is marad, de ebbe a békés, némileg monoton unalomba rondított bele nemrég Riley. 

Riley a lányomék kutyusa, de az egész család szíve-csücske. Igazi, korosodó úriember, aki viszont mit sem törődik az éveivel, feltétel nélkül szeret mindenkit. Igazi társasági lény, aki, ha nálunk van, egy másodpercre sem hagy magamra, de bárhol is van, követ mindenkit, mint az árnyék, és ha valaki leül, ő már ott is terem, hogy biztosítsa a jelenlétéről az illetőt. Na, ennek a „mindenki árnyéka” típusú, imádnivaló kutyusnak a „szervizelése” hozott némi izgalmat a mindennapjainkba.

Aki azt hiszi, hogy a nyugalom alapértelmezett állapot, az még nem tapasztalta meg, milyen az, amikor a család mindenki által imádott, korosodó kedvence egyik pillanatról a másikra sürgős beavatkozásra szorul. Riley esetében a pénteki hír hidegzuhanyként ért minket. A doki alapos átgondolásra ajánlotta a műtétet, de igazából választás nem igazán volt. Műtét nélkül csak még nagyobb baj lett volna, így nem volt kérdés, hogy a hétfő délutáni beavatkozás elkerülhetetlen.

Hétfőn kettőkor, amikor eljött az idő, még az időjárás is úgy döntött, hogy rátesz egy lapáttal a drámára. Hirtelen beborult az ég, az irodában úgy besötétedett, hogy villanyt kellett kapcsolni, és leszakadt az ég. Ültem ott a félhomályban, és azon morfondíroztam, vajon van-e valami kozmikus összefüggés az égiháború és a műtőben zajló események között.

E közben a dokinál a kis drága – aki amúgy otthon egy tündér – előadta a „meg nem értett Vadállat a pokol tornácáról” című, Oscar-díjas alakítását. Amikor a doki megközelítette, Riley hirtelen sátánná változott, olyan elemi erővel küzdött, hogy alig bírták lefogni, amíg megkapta a szurit. Gondolom, a fájdalom a félelem vagy a kétségbeesés beszélt belőle. 90.000 forintot hagytak ott a rövid, félórás „szervizért”. Én csak távolról asszisztáltam a drámához.

Nem sokkal a műtét után hívott a lányom, akkor már hazafelé tartottak. Riley még nem volt magánál, a hangokból ítélve egy kisebb katasztrófa utáni csend honolt a kocsiban. Este aztán jöttek a képek és videók is, de ott sem volt sokkal jobb a helyzet, szegényke teljesen kába és apatikus volt, a fájdalmas nyögdécselésen kívül nem igazán adott életjelet.

Aztán jött a pszichothriller-rész. Az éjszaka folyamán többször is felriadtam, figyeltem a telefont, hátha jön valami biztató kép vagy videó, de a kijelző néma maradt. Reggel sem pittyent semmi. Végül nem bírtam tovább, ráírtam a lányomra, de semmi válasz. Nézegettem a telefont, hátha… de nem. Ilyenkor megindul a lavina a fejben, hogy vajon miért nem válaszol? Nem akarja elmondani, hogy baj van? Lehet, megint orvosnál vannak? Vagy valami olyan nagy bajság történt, hogy... ? Nem, az nem lehet... 

A gyomrom görcsbe rándult, a munkára koncentrálni képtelen voltam, csak az apokaliptikus forgatókönyveket pörgettem a fejembe.

Aztán egyszercsak végre csippant a telefon. Megjött a válasz! Mint kiderült, a lányom azonnal válaszolt, de valami okból az üzenet valahol a virtuális térben kóválygott két órán át.

De a végére csak kisimultam! Riley már jobban van, és már vacsorát is kért tegnap - ami jó jel. A nappaliba a kanapé mellé készítettek neki fekhelyet, de a kutyus csak a kanapén hajlandó aludni :) Az éjszaka még nehéz volt, óránként ébredtek a kutyus miatt, a párja ki is költözött éjszakára a hálóból a nappaliba a kanapéra a kutyához. Biztos nagyon friss és üde ma, toppon van a munkavégzés idején... A lányom otthon van, így tudja felügyelni a kutyát, aki csak a kanapén hajlandó aludni, de az ugrálás tilos neki - így a lányom a kerti garnitúra ülőszivacsaiból készített egy lépcsőt a kutyusnak, hogy ha mégis le kíván menni, akkor ne legyen gond. Szóval épített egy saját fejlesztésű „szivacs-lépcsőt”. 

Most ott tartunk, hogy a varratok kicsit bizarrul festenek, holnap pedig kontroll. Remélem, a kis drága holnap a „bájos kutyus” üzemmódot veszi fel, és nem akarja újra bemutatni a vadállat-showt. 

Tanulság? Semmi. Csak az, hogy egy 90 ezres számla és egy idegőrlő nap után is ugyanúgy imádjuk ezt a kis rémet. 

Szóval, ha valakinek szüksége lenne egyedi, kerti párnákból készült lépcsőrendszerre, nyugodtan szóljatok! Riley szerint ez a legújabb luxus-lakberendezési trend, a varratok pedig... nos, mondjuk úgy, hogy a jövő évi Halloween jelmezéhez már el is kezdtük a tervezést.