Évindító

H.Gábor Erzsébet: Újévi fogadalom

Szilveszterkor megfogadtam,

Újévtől már jó leszek,

káposztás és mákos tésztát,

soha többé nem eszek.

Azt, mi zsíros, és mi hizlal,

a páromnak meghagyom,

unom már, hogy minden évben

pocsékabb az alakom.

Derekamat körbefonja

négy kilónyi hájtömeg -

hogy hódítom ezzel meg a 

párductestű férjemet?

Ha majd jön a disznóvágás,

inkább messze elmegyek,

s nyikorgó kis biciklimen

kerekezve éhezek.

Reggel, délben, s este is, az

evés helyett tornázom,

s ünnep lesz majd, hogyha régi

ruháimat próbálom.

Egy baj van csak, hogy a férjem,

meglepett egy kuktával,

mert, a csülök pont belefér - 

„megesszük majd buktával!”

Ezt mondta a kedves, mikor

ajándékát átadta -

nem hagyta, hogy szóhoz jussak,

már a csülköt áztatta.

Gondolkoztam mi legyen most;

fogadalmam megszegem,

vagy a létem továbbra is

zöldségeken tengetem?

S megfogtam a rezgő csülköt,

semmivel sem törődve -

nem kezdem a fogyókúrát

idén el, csak jövőre! 

Itt vagyunk 2026-ban, és őszintén szólva fogalmam sincs, hogyan történt. Hova tűnt el a december 16-a óta eltelt idő? Valahogy az az érzésem, mintha ez az egész bő két hét csak egyetlen elnyújtott hosszú hétvége lett volna, mintha pislantottam volna kettőt, és mire feleszméltem, már 2026-ot írunk. 

Bár a cél a pihenés volt, valahogy az utam gyanúsan sokszor vezetett a konyhába. Volt, hogy egy egész napot ott töltöttem, és mire felnéztem, a konyhapultot ellepték a sütemények. Készült itt flódni, zserbó, és bejglik (a diós-áfonyás és az aszalt szilvás-mákos verzió is, csak hogy legyen választék). Persze a repertoárba becsúszott némi „egészségtudatos” vonal is: a mandulalisztes-datolyás csokigolyó vagy fehérjés linzer – hamár a fiam párja gluténmentesen táplálkozik. Nem hiányoztak a sós sütik se, abból is volt mentes (túrós-mandulalisztes alappal). Így készült neki is szerencsemalac és egyéb sós süti is, mert ugye a szerencsét nem bízzuk a véletlenre! 

A legjobb azonban az volt, hogy sikerült néha „meglassulni”. Az első hét után végre elengedtem a hajnali kelést, és ha valamelyik nap nem akartam semmit sem csinálni, akkor tényleg nem csináltam semmit. Volt olyan nap, amikor a lakást sem hagytam el – és egyáltalán nem bántam meg. Kellett ez is a lelkemnek, és jelentem, a világ nélkülem is elforgott. Kellett a lassítás, a békés dagonyázás az időben, amikor csak az volt a dolgom, hogy élvezzem a rákészülést, a nagy családi ebédre, és azt, hogy végre mindenki egyszerre van egy légtérben. Ott ültünk a gyerekekkel, a párjaikkal, anyukámmal és a többiekkel, és ez volt a legjobb rész. Ahogy a sógornőm bölcsen megjegyezte: soha nem tudhatjuk, hogy jövőre ugyanígy együtt leszünk-e... Szóval hálát adtam minden egyes hangos nevetésért és az együtt töltött időért. Ott éreztem át igazán a hálát, azt hogy együtt vagyunk, hogy nevetünk, hogy van kit megölelni.

És bár szinte soha nem iszom, a két ünnep között beszereztem egy tejszínes likört. Baileyst szerettem volna, de az kifogyott karácsony előtt az üzletekből. Így alternatívát kerestem, és milyen jól tettem. Egy oldalon találtam értékelést, melyet vaktesztek alapján értékeltek, vagyis akik kóstolták, ők nem tudták, hogy milyen márkájú italt fogyasztanak. Így találtam rá a Blackstone Cream Liqueur-re, ami az első helyen végzett, miközben a Baileys, csak a 6. helyen. Vettem egy üveggel, megkóstoltam, majd másnap vettem még két üveggel és adtam a lányomnak és a fiam párjának is, mert tényleg nagyon finom.

Persze az élet nem csak felhőtlen boldogság. A férjem november óta nem dolgozik, beteg, és ez azért emlékeztetett rá, hogy nem mi fújjuk a passzátszelet. De mivel javul az állapota, remélem, hogy a jövő heti felülvizsgálat után végre visszatér a munka világába, még mielőtt teljesen megszokná a „főállású beteg” szerepét, na meg persze az se ártana, ha majd kapna végre fizetést, mert a gyógyszerek a vizsgálatok és a magánrendelések is csak viszik a pénzt. 

És ha már a reményeknél tartunk: azt látom, hogy 2026-ban a környezetemben több családba is érkezik az első unoka, és őszintén szólva kissé irígykedem is a büszke nagymamákra. Van ahol könnyen, nagy rákészülés nélkül érkezik a baba, és van ahol már évek óta várják. Persze nyilván én is szeretném, hogy érkezzen az unoka, bár nem látom a gyerekeimnél az erre való törekvést, és nyomást se szeretnék rájuk tenni ebben a témába. A lányoméknál úgy tűnik, hogy még nem ez az elsődleges preferencia, a fiamék kapcsolata meg még nem tart ott. 

De remélem eljön majd az én nagymama korszakom is. Addig is vissza a jelenbe. Vissza 2026-ba. Mit is kívánhatnék mást, mint hogy az évem olyan legyen, mint január elseje: nyugodt, harmónikus, békés, és mentes minden felesleges rohanástól. Ha 2026-nak sikerül hoznia ezt a szintet, akkor már nem lehet okom panaszra. 

Az év utolsó napjaiban mindenki mérleget von. Van, aki csak a számokat nézi, de én idén mélyebbre ástam. Visszaemlékezve a tavalyi évre, a legnagyobb tapasztalatot nekem a honvédség adta. Megmutatta a kitartást, a fejlődést és azt a fajta önismeretet, ami most az évkezdéshez is kell. Ez volt a múlt év legnagyobb kalandja és legkeményebb kihívása is számomra. Már előtte hónapokkal készültem, amikor ott voltam, nagyon kemény volt, mindig "csak" az volt a cél, hogy az adott napot "kibírjam, túléljem". Visszagondolva rájöttem, hogy az az egész nemcsak a fizikai állóképességről szólt. Megtanultam, mit jelent a valódi fegyelem és a bajtársiasság. Azt a részét imádtam! A fizikai részét még most sem tudom hogy vittem véghez? Sokat tanultam magamról, a határaimról és a teherbírásomról. És mivel a telefonom készített egy összefoglalót különféle témákban az év végén, az ide vágót emlékül elhelyezem itt magamnak. 

Ugyanakkor van bennem egy fontos felismerés is: bár hálás vagyok minden percéért, tudom, hogy idén már nem tudnám ugyanígy végigcsinálni, pedig ha őszinte akarok lenni, nagyon szeretném, de nem tudnám. Ez nem kudarc, hanem bölcsesség. 

"Néha el kell mennünk a falig, hogy megtudjuk, hol van a saját ajtónk a jövő felé.".

Ennyit arról ami történt, most pedig mivel is indíthatnám az újévi első blogot, mint fogadalmakkal az új évre?

Nos nem! 

Úgy döntöttem, semmi fogadalom! 

Nem célokat tűzök ki, hanem inkább élményekre vágyom, és mivel semmi sem kötelező, megengedem magamnak a változtatás jogát, ha úgy alakul. 

2026-ban nem szeretnék semmi mást, mint hogy tele legyen megvalósult álmokkal és váratlan örömökkel és sok-sok éménnyel!

Na és persze sok-sok nevetéssel.