Nem is tudom...

Az van, hogy a munkahelyen most megint annyi a munka, hogy enni-inni-pisilni sincs időm. Illetve ha van, akkor meg azért mondok cifrákat. Most például pont van, de nem azért mert nincs munka, itt áll hegyekbe az asztalomon, pedig még a 30 perc ebédidőt sem vettem ki, hogy haladjak. De hát ez kérem itt a hivatal. A szakrendszer amiben dolgoznunk kellene, na hát az múlt hét óta, hol 1-2 órára, hogy többre leáll, nem működik, nem lehet benne dolgozni. Persze ettől a betegeket még el kell látni, ezért nincs mit tenni, előveszem a tollat és a papírt, majd leírom kézzel, amit  a rendszerbe gyorsan bepötyögnék. Dupla munka, sőt így még sokkal lassabb is, és idegőrlőbb. Komolyan mondom, már éppen azon gondolkodtam, hogy jobb volt nekem a bakancsomba, még ha fájt is benne a lábam. Jobb volt nekem hegyen-völgyön át menetelni, mint itt bosszankodni. 

És ez a hivatal??? Amit az állam működtet??? 

Ha-ha-ha 

Egy nagy túrót. Nem az állam működteti ezt, hanem mi, akik fanatikusan még akkor is csináljuk, mikor az egészet ott kellene hagyni a csudába...

Most már lassan megyek haza, délután van, de reggel óta nem volt időm semmire, otthon reggeliztem, aztán itt délbe egy gyors mosdó, és ennyi, még ebédelni se volt időm. 

De a múlt héten a honvédségnél a csapatösszevonás az jó volt. Gyorsan pár szóban. Most is menetgyakorlat volt, Csobánkán, csak hosszabb és egy kicsit más útvonalon. Az elmúlt alkalommal ugye az "életemért küzdöttem", legalábbis a menet elején, de a végére egészen jól belejöttem, a menet végén már úgy éreztem múltkor, hogy még tudnék menni. Akkor, utólag döbbentem rá, hogy milyen csodás helyen is jártunk, és akkor döntöttem el, hogy legközelebb megpróbálom élvezni a dolgot. Ez az alkalom volt múlt hét pénteken, és már úgy mentem oda, hogy bár a lábunk elé kell nézni, de azért néha próbálok felnézni, kinézni oldalra vagy csak egy pillanatra csodálni a tájat. 

Reggel megkaptuk a ruháinkat, de még nem abba meneteltünk, azt majd a következő összevonáson kell viselni. Most még sportosan nyomtuk, kivéve a bakancsot, mert azt ugye kötelező volt viselni. Csodálatos időnk volt, bár folyamatosan mondták, hogy hétvégére le fog hűlni az idő, olyannyira, hogy havazást is mondtak. Ami meg is érkezett, a lehűléssel együtt. De a pénteki nap még csodás idő volt, szikrázó napsütés, néha jó volt bemenni az erdőbe, hogy hűvös legyen, mert azért az erőltetett tempós séta megizzasztott minket.

A ruha kiosztása után egészségügyi vizsgálat volt, majd a napi élelemcsomag felvétele és irány a katonaság buszával Szentendréről, Csobánkára a kiképzőbázisra. Most voltam annyira előrelátó, hogy vittem magammal saját vérnyomásmérőt, hogy ne legyen probléma, mint múltkor. Így nem is volt (bár ez se volt sima dolog, de minden jól alakult).

Csobánkán most hosszabb távot mentünk, érintettük Solymárt, Pilisborosjenőt és Pilisvörösvárt is. Ezt onnan tudom, hogy a telefon jelzi, hol készültek a képek. Hiszen az erdőben nincs helységtábla :). 

Az elején nyilván a durva emelkedő is megvolt, mikor majd kiköptem a tüdőm, hiszen valahogy fel kell jutni a hegyre, nem megy oda lift, hanem a saját lábunkon kell felmenni. Aztán közben persze fel és le kisebb nagyobb szintkülönbségekkel. A videókon hallom leginkább amit csináltam, hogy elég hangosan lélegzek 😁 De ennek ellenére is, most sokkal jobban ment, mint előzőleg. Igyekeztem élvezni a jó időt, a társaságot, a szép tájat, szóval az egészet. Néha fotóztam vagy videót csináltam, már persze mikor kaptam levegőt :) De általában kaptam.

Sőt, most én voltam az, aki szólt a rajparancsnoknak, mikor valaki már nem bírta a tempót, hogy álljunk meg egy kicsit, volt energiám még arra is, hogy másokra figyeljek. Olyan jól éreztem magam, hogy kedvet kaptam a harmadik csapatösszevonásra is, pedig oda már nem is lenne fontos elmennem, hiszen a bevonuláshoz elég, ha a 3 csapatösszevonásból 2 teljesített. Az meg már nekem megvan. A harmadik ráadásul akadálypálya lesz, azt mondták, hogy olyasmi, mint a Spartan. Szóval az nem az én terepen, akadályokon ugrálni, futni, kúszni-mászni, csimpaszkodni, cipekedni, ügyeskedni és biztos, hogy hegynek felfelé kell teljesíteni. De mivel a szakaszparancsnok azt mondta, mikor rákérdeztem, hogy nem fogom akadályozni a csapatom többi tagját, hiszen magamat kell legyőzni, egyre inkább úgy érzem, hogy el akarok menni, kell nekem az a pofon... 

Ami visszatart kissé, hogy még továbbra sincs kocsim, a kölcsönkocsi igényemre se válaszoltak (még?). Így kényelmesebb lenne itthon maradni, további indok, hogy pont akkor fogja futni a fiam az Ultra Balatont, akár elmehetnék szurkolni neki. Nem tudom, még vívódom magammal. Várom, hogy érkezzen valami jel. 

Mondjuk nem olyan, mint ma délelőtt... Egy ügyfél, aki Jézusnak hitte magát. Nem megjátszotta, tényleg. Elég szürreális volt. Beszélt az idősíkokról, meg az angyalokról, akik ugyanolyan lények, mint mi, csak más síkon léteznek, akik nem repülnek, azt mi rosszul tudjuk, csak levitálnak, meg arról, hogy a homlokán van a jel és addig nem volt hajlandó elhagyni az irodát, amíg meg nem néztem egy fényképet a telefonján, amin látszik, hogy ő a kiválasztott. Beszélt arról, hogy tanította az embereket interneten, de az amerikai hatóságok ellopták amit írt és összegyűjtött, mindazt a tudását amit meg akart osztani az emberekkel, és most abból amit ő leírt, abból most mások gazdagodnak. Néha nem értettem az összefüggéseket, hogy miről beszél, de valószínűleg nem velem volt a baj. (Remélem.)

Szóval várom a jelet, vagy ha nem jön, akkor eldöntöm majd én. 

Mivel nincs kocsim, így a lányom kocsijával mentünk, hiszen ők Ausztriában voltak snowboardozni.

Nagyon jó idejük volt, hó is esett, a szállást is olcsóbban megúszták, mint főszezonba. Jót tett nekik a kikapcsolódás és már nagyon rájuk fért, de nagyon fáradtak voltak tegnap este, mikor hazaértek, közel 8-9 óra vezetés után.

A fiaméknál a leányzó ideköltözött teljesen, volt a munkaügyibe regisztráltatni magát, mivel 1 napig nem dolgozott, de aztán úgy alakult, hogy még most sem dolgozik. Valójában be van jelentve, de az üzemorvos nem engedte, hogy egyik bölcsiből a másikba menjen, ragaszkodott friss székleteredményhez. Az meg ugye nem 1 nap. Mindenesetre be van jelentve, de amíg nincs meg az eredmény, nem dolgozhat. Ma már szülőit tart, úgy, hogy még nem ismeri a gyerekeket, de gondolom bemutatkozik. 

A szülei itt voltak most hétvégén is, sejtem milyen nehéz nekik, hogy már nincs ott a közelben a lányuk, a tesója Svájcba él, szóval ahhoz már hozzászoktak, hogy ritkán látják, de a lányuk közel volt. Most ez kb. 80 km. Szóval jöttek a szülők már az első hétvégén, felpakolva. 

A kocsi ügyében is van kevés előrelépés. Pénteken volt a kárszakértő, mikor menetgyakorlaton voltam. Az öcsém azt írta, hogy az előzetes vélemény szerint: csere. Ebből az autóból több hónap mire autó lehetne, és akkor sem lesz olyan, mint eredetileg volt. Arról amit a kárszakértő megállapított, kb. két héten belül várható eredmény. 

Én őszintén szólva jobban örültem volna neki, ha meg lehet javítani a kocsit. Nagyon jó autó volt, és korához képest viszonylag kevés km-el. Az ilyen típusú kocsik közül ritka az 1.6-os, az enyém olyan volt. Ha javítani lehetne, az vélhetően anyagilag is jobb lenne, hiszen a biztosító fizetné, így meg ugye nem valószínű, hogy találunk ilyet. Amit találunk az meg vélhetően olyan lesz, aminek az árához még hozzá kell tenni néhány százezret. Szóval mégiscsak megszívatott az a jóember, aki letarolta a kocsit. Én nem is keresek autót, teljes egészében az öcsémre bízom. Talán ez az egyetlen jó ebbe, ha már így alakult, hogy legalább van valaki, aki segít és megoldja ezt helyettem, hiszen ért hozzá, tudja és ezért nagyon hálás is vagyok neki. Én meg ugye... mégiscsak egy szőke nő vagyok...