Mindenféle...

Körülöttem sok a beteg. Beteg volt nem túl régen a fiam és a barátnője, a férjem is, aztán a lányom barátja és a lányom is. Tegnap én se voltam valami jól, de tudatosítottam magammal, hogy most aztán tényleg nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy lebetegedjek. Egészségesnek kell maradnom! Tegnap reggel mikor a főnököm meglátott, egyből levette, hogy valami baj van, mert elég sz@rul néztem ki. Mondta egyből, hogy körbenéz, hogy mi a helyzet és megbeszéljük hogyan tovább... De elég határozottan közöltem vele, hogy NEM FOGOK HAZAMENNI! :) Elfogadta.

Csütörtökön utazok az egyik katonai bázisra, mert egyébként nem érnék oda másnap reggel 7-re (fitten, kipihenten). Péntek reggel pedig  kezdődik a "katonai szocializáció" (jelentsen ez bármit is), illetve az első menetgyakorlat végrehajtása. Eligazítás és az elöljáró fogadása után katonai járművekkel fognak minket elvinni a kijelölt területre, ahol a feladatot végre kell hajtani. Persze előtte megint lesz eü. vizsgálat és megkapjuk a felszerelést, ruházatot is. 

Ami fura, hogy a menetgyakorlatra 5 óra hossza van betervezve. 

???

Elvileg ez csak!!! 7 km-es szakasz, még ha meredek, akkor se kell ennyi idő... De azért kaptunk kötelező, ajánlott és erősen ajánlott listát, hogy mit vigyünk magunkkal. És a levél is úgy van megfogalmazva, hogy nem csupán arról lesz szó, hogy végigmasírozunk egy x km-es szakaszon, felhívták a figyelmet az extrém terhelésre, meg arra, hogy végig a honvédség biztosítja az eü. ellátást. Valahogy úgy van megfogalmazva, hogy egy kicsit bekaksiztam tőle. 

Pedig valahogy ettől eddig nem féltem, az elméleti vizsga első részét is sikeresen teljesítettem, ami annyira nem is volt könnyű. 

Na mindegy is. Ha másra nem is, arra jó ez a dolog, hogy nem engedi lanyhulni a felkészülésemet. Nem lehet punnyadni, nem lehet ellógni az edzést, mert igenis meg szeretném csinálni, ha már így alakult. Persze nem biztos, hogy sikerül, de megpróbálom. Ha sikerül büszke leszek magamra, ha meg nem sikerül, akkor is büszke leszek, hogy megpróbáltam és bele is tettem ami tőlem telhető volt. Az más kérdés, hogy nem 54 évesen, túlsúlyosan, ilyen-olyan problémákkal kellene belevágni...

Talán ezt még meg tudom csinálni, de már nem vagyok benne biztos. Pedig két héttel ezelőtt, még biztos voltam ám magamba... Aztán múlt héten írt az egyik csoporttársunk akinek a parancsnok ismerőse. Kivitte a terepre, bejárta a pályát és nem mondhat semmit, de annyit azért megosztott, hogy a karunkat is erősítsük mert szükség lesz rá és a menetgyakorlat se csupán menetelés lesz, hanem készüljünk, arra, hogy mindenhol sárosak leszünk, kúszni-mászni is kell, meg cipekedni, és lesznek egyéb terepakadályok is, 

Hát nem tudom. 

Elbizonytalanodtam. 

Mondjuk őszintén mondom, hogy én már akkor kétkedtem, mikor 4 embert alkalmatlannak minősítettek még a legelején. Nem értettem, hogy miért? Azt hittem, hogy mi teszünk szívességet, és örülnek ha valaki jelentkezik. Nem gondoltam, hogy kiszórnak embereket, vagy ha igen, akkor engem kellett volna elsőnek... Tőlem mind fiatalabb volt, fittebb és ránézésre sokkal egészségesebb. És ha ők nem alkalmasak, akkor én a túlsúlyommal és az előrehaladott korommal mégis hogyan??? Ha őket úgy ítélték meg, hogy nem tudják megcsinálni, akkor én hogyan fogom??? Tényleg már akkor felmerült bennem, hogy talán csak azért lettem alkalmas, mert "nehezítő tényező" leszek. Vagyis az én szerepem az lesz, hogy majd engem kell húzniuk, vonszolniuk, tolniuk, lökniük, stb. Egyszerűen nem láttam más megoldási alternatívát, hogy miért lettem én alkalmas, ha a többiek nem? Hát ez pénteken ki fog derülni. Mindenesetre az azóta eltelt pár hét pont elég volt arra, hogy helyre tegyem magamba, hogy ha meg tudom csinálni, akkor OK, de ha nem, akkor örömmel engedem el a dolgot. Már vannak is terveim, hogy mi lesz, ha mégse jutok el a táborig. 

Az első és számomra legfontosabb, hogy a fiam indul az Ultrabalatonon, ami április 24-27-ig tart.

És bár hívott, hogy menjek én is, egyrészt kikapcsolódni, másrészt meg szurkolni neki, de mivel elvileg április 25 szintén katonai felkészülés nekem is (spartan pálya lesz - ha addig bent maradok) így nem tudok/tudnék menni. De ha úgy alakul, hogy mégis lemorzsolódom, akkor egy kicsit se fájó szívvel, hanem örömmel fogom elengedni ezt a katonai dolgot, és megyek a Balatonhoz egy kicsit kikapcsolni, megpihenni, megjutalmazni magam és nem utolsó sorba szurkolni a fiamnak. Ott fogok állni a finisnél, és akár hányadik is lesz, boldogan fogom megölelni a célba. 

Az se elhanyagolható, hogy a két hét sátorba élés se nagy vágyam, nem gondoltam én ezt végig az elején. De ha eljutok odáig valami csoda folytán, akkor nem fogok meghátrálni, hanem végigcsinálom. Mert egyébként vannak benne olyan elemek is, amit meg nagyon szívesen átélnék.

Na ennyit erről, majd ha lesz erőm, akkor hétvégén beszámolok a pénteki menetgyakorlatról, meg arról is, hogy kihullottam-e a rostán, vagy még mindig bent tartanak? 

Más téma: a fiaméknál zajlik az élet. Februárba még nem is igazán akart jelentkezni a párja egy kisgyermeknevelői állásra, csak az ismerőse unszolására tette azt meg, de valahogy annyira beleélte magát, és annyira csalódott volt (illetve talán én voltam csalódottabb), mikor nem sikerült, hogy bevetve a kapcsolati tőkét, sikerült találni egy illetékest akihez beadhatta az önéletrajzát és mikor lett üresedés egy ilyen pozícióba, akkor továbbküldte az illetékesnek. Egy hét múlva már be is hívták állásinterjúra és egy újabb hét múlva, mikor lezárultak az interjúk, akkor értesítették, hogy ő nyerte el az állást. Így hát felpörögtek a dolgok, hiszen április elsején már kezdenie kell, addig várnak rá. Addig fel kell mondania az állását, a budapesti albérletét, és ide kell költöznie. Ez mind folyamatban van jelenleg, felmondás pipa, költöztetéshez a család és a költöztető 29-re lefoglalva. Rábeszéltem, hogy vegye igénybe az 1 nap munkanélkülit, így pluszba egy kis pénzhez is hozzájut majd, a fennmaradó juttatásnak köszönhetően. Boldogok, hiszen ez még a rózsaszín köd időszaka, de én már sok tavaszt megéltem, így tudom, hogy még csak ezután jön majd szembe a valóság. Bár azt olvastam, hogy ez az időszak kb. 30 hónapig tart. A fiam el se hiszi, hogy ebben az évben amit elterveztek, az minden sikerült eddig. Már csak az van hátra, hogy az egyetemre is sikerüljön a barátnőjének a felvétel, hiszen most egy felsőfokú végzettsége van, és szeretne diplomát. Így valamivel többet tudnak spórolni, hiszen nem két külön háztartást kell fenntartani, nem kell hetente utazgatniuk oda-vissza egymáshoz. 

 

A lányoméknál semmi extra nincs, azon kívül, hogy a párja egy kicsit túlvállalta magát, dolgozik, mellette tanul, olyan angol nyelvű képzésen vesz részt, ami nagyon sok időt és energiát vesz el, miközben még ugye az edzősködést is csinálja. Szóval most ott a lányomnak sok türelemre és megértésre van szüksége, támogatnia kell a párját és tartani benne a lelket, biztatni és megértéssel lenni, ha szétcsúszik a sok terhelés miatt. De hát erről szól a párkapcsolat, ugye? 

Most egyelőre ennyi. Majd hétvégén ha tudok, jövök a részletekkel a menetgyakorlat részleteivel, illetve azzal, hogy végre egy kicsit hátradőlhetek, vagy tolnom kell tovább az edzést?