Ez most egy hosszú bejegyzés lesz, pedig csak 3 nap történése.
Nos túl vagyok a kiképzés (fizikai felkészítés) első etapján.
.jpg)
NAGYON-NAGYON BÜSZKE VAGYOK MAGAMRA!
Először az előzmények. Csütörtökön szabadságon voltam, egyrészt mert már aznap indultunk Szentendrére, másrészt meg az utolsó napot is felkészüléssel akartam tölteni, elpakolni, megvenni mindent, sapkát megcsináltatni amit magammal viszek. IA segítségével terveztem meg és a sapkámra nyomtattam a mintát, ilyen lett:
Még csütörtökön reggel gondoltam megcsinálok egy olyan távot, amit másnap kell, így elindultam az utca végén lévő szabadidőparkba és nyomtam a dombmenetet is, persze akkor még fogalmam se volt, hogy ez semmi ahhoz képest ami majd vár rám.
Már az első alkalmassági vizsgálatnál kiestek négyen. Akkor azt hittem, hogy engem csak nehezítő tényezőnek hagytak bent. Most egyelőre nem úgy tűnik, de mégis valahogy csapat-összekovácsoló szerepem van. Sokaknak a nevét se tudjuk és ha találkoznánk az utcán, talán még el is sétálnánk egymás mellett, mert nem ismernénk fel egymást. De engem... Nekem tudják a nevem, engem ismer a többség. Persze lehet, hogy jobb szürkének lenni, de valahogy ez most így alakult, hogy kitűnök a többiek közül. Egyrészt a korom, másrészt az alkatom, és további dolgok miatt. Ugye a század jelentős része inkább 30 év alatti, vékony, sportos, filigrán alkatú lány. Van néhány anyuka is már, és páran vannak idősebbek is, de inkább ők is 40 körüliek. Talán páran vannak 45 fölött, én meg ugye nyáron leszek 54. Na mindegy, szóval ismernek, valahogy már az orvosi vizsgálatoknál úgy alakult, hogy tudták a nevem.
Ezek után érkeztünk csütörtök este Szentendrére, elfoglaltuk a szállást, majd másnap megnéztük az altiszti akadémiát. Azért előtte tájékozódtunk:
Aztán most az első csapatösszevonásnál is rásegítettek, hogy még jobban az agyukba véssék. Ez pedig úgy történt, hogy már megint nagyon!!! magas vérnyomást mértek nekem. Biztos vagyok benne, hogy megint csak arról volt szó, hogy sz@r a mandzsetta a vérnyomásmérőhöz (nekem vastag a karom, és ez a kisebb fajta volt, ami nem érte át, így próbáltam fogni, rászorítani, de nem sikerült). Az eü. személyzet akkor azt mondta, hogy végül is aláírtam a nyilatkozatot, az én döntésem, hogy így is vállalom-e? Én tudtam, hogy nem magas a vérnyomásom, mert minden nap mérem, van vérnyomásnaplóm, fel is ajánlottam, hogy szívesen bemutatom, de nem kérték. Az eü. vizsgálat után megkaptuk a menetfelszerelést, vagyis a hátizsákot, amit tele kellett pakolni. Nem bízták a véletlenre, két nagy üveg ásványvíz, egy egész napra való élelmiszer ellátmány, és amit még összeírtak egy A4-es papírlapon. Van aki próbálkozott, hogy nem teszi be mindkét ásványvizet, azzal is nyerve 1,5-2 kilót, de figyeltek rá, hogy meglegyen a táska súlya, nem lehetett elcsalni még ezt a kis súlyt se. Nekem a táska cipelés nem okozott gondot, de egy 15-20 kilós táskát nyilván nehezebben cipel egy 45 kilós nő, mint én. (Persze tudom, nekem meg a testsúlyomat kell cipelni...) Kaptunk esőkabátot meg polár sapkát (brrr.) is, de azt is betuszkoltuk a hátizsákba, meg a váltás ruhát, cipőt, mindenféle előírt dolgokat. Némelyeknek nagyobb terjedelmű volt a táska, mint az ember. Így indultunk meg Csobánkára a kiképző bázisra. Már a buszra se volt egyszerű a hátizsákkal felszállni. Amint odaértünk és leszálltunk a buszról, engem kiszólítottak. Csak engem. A honvédségi kihelyezett mentőbe be kellett szállnom, mert megkapták az eü-söktől az eredményeket, és ők is rá akartak mérni. Nos eleinte mókás volt, de aztán már ideges lettem, szóval végül még az is lehet, hogy tényleg felment a vérnyomásom. Egy doktornő (velem egyidős, és kb. egy súlycsoportú) beinvitált a mentőbe. Mondta, hogy megméri a vérnyomásom. OK. Pumpálta amit kell, majd odaszorította a fonendoszkópot. Engedte ki a levegőt, semmi. Újra pumpál, újra enged, semmi. Ekkor elkezdte megkocogtatni a körmével a fonendoszkópot. semmi. Behalt. Nem baj, majd az ujjával kitapintja a pulzusom, úgy méri. OK. Megint pumpál, enged... semmi. Megint pumpál, enged... ekkor már én szóltam neki, hogy mikor érzem az első ütést, és mondtam is neki, hogy kb. 130/90 körül van minden nap a vérnyomásom. Elfogadta, azt mondta, hogy kb. Ő is így látta megugrani a mérőt, 130 körül. Kiszállunk a mentőből, odajött egy másik katonaorvos (fiatal pasi). A nő jelezte neki, hogy mi történt. Hát ez így nem jó... Menjek csak a másik mentőautóba, előszedik azt a műszert, ami akkora mint egy bőrönd, abba van komoly beépített vérnyomásmérő is. Jó, ok, de már kezdtem ideges lenni, mert nem elég, hogy stresszeltek, ide-oda ugráltattak, fel-le küldözgettek, de már tényleg a hócipőm tele volt, hiszen tudtam, hogy ha tényleg 180-200 körül lenne a vérnyomásom, mint amit beírtak ott, ahol nem érte át a karom a mandzsetta, akkor vélhetően már legalább a fejem fájna, vagy vörös lenne a fejem, vagy agyvérzést kapnék... De semmi nem volt, ugráltam ahogy mondták... Na mindegy, végre előpakolták a nagy bőröndöt, rácsatlakoztattak valami gépre... Huhogott a doki, hogy bizony ez magas... Gondoltam, hogy ezek után amit itt velem műveltek, nem is csodálom... De ők ki is mondták, hogy lehet már a hercehurca miatt. A fiatal doki elővezette, hogy így nem szeretne elengedni a menetgyakorlatra, mert olyan helyeken fogunk menni, ahová a mentőautó nem tud utánunk jönni és még helikopter se tudna leszállni ha szükséges. Annyira meggyőző volt, hogy elsőre ráhagytam, hogy OK, ha az orvos azt mondja, elfogadom! Én már csak ilyen szabálykövető vagyok általában. Lógó orral mentem a többiek közé, akik egyből megtudták (még aki addig nem tudta volna), hogy ki is az az Ancsa. Kérdezték, hogy mizu? Én meg elmondtam, hogy nem akarnak engedni velük a gyakorlatra... Nagyon cukik voltak, egyből volt aki mellém állt és jelezte, hogy neki is magasat mértek, pedig még életébe nem volt normál vérnyomása se, más is jelentkezett, hogy neki is 160-at mértek, pedig diagnosztizált alacsony vérnyomásos.... A parancsnok(nő) mellém rendelt egy fiatal lányt, aki a minisztériumból követi a dolgokat és az egyik idősebb katonát. Mondta nekik, hogy ők fognak rám vigyázni, amíg a többiek elmennek a gyakorlatra. A katona (bár ilyet nem igazán lehet, de) visszaszól, hogy ő márpedig menni akar, nem fog itt maradni. Kisebb vita alakult ki, de nyilván a parancsnok győzött. A menetgyakorlat előtt azonban még volt egy programunk, tűzszerészek voltak kivezényelve és bemutattak pár dolgot, pl. be lehetett ülni egy Afganisztánt megjárt aknabiztos harci járműbe, aztán bemutatták miként, milyen eszközökkel, milyen felszerelésbe, ruhába hatástalanítják a bombákat. Volt drón és robot is amit szintén ehhez a művelethez használnak. De a legfőbb tudás és ismeret az volt, hogy a tűzszerész legjobb barátja a távolság! Mutattak otthon elkészíthető egyszerű robbanószerkezeteket, pl. két fűrészlapból, amire ha rálépnek és összeér a két fűrészlap, akkor működésbe lép, vagy olyat amit akár mustáros flakonba lehet szerelni és amint öntenél a mustárból - durr, de volt elég ijesztő is, ami egy játék volt, és amint megmozdították - DURR. Elképzeltük, hogy pl. egy karácsonyi vásárba, vagy egy pláza játéküzletébe elhelyezve milyen pusztítást tudna végezni... Nagyon érdekes dolgokat mondtak, és csodáltam a katonákat, akik lelkesen beszéltek minderről, válaszoltak minden "női" kérdésre is akár. Elhivatottak voltak, és jó érzés volt, biztonságba éreztem magam.
Innen mentünk vissza ismét a bázisra, hogy eü. tájékoztatást kapjunk - kullancs rengeteg van, hogy vizsgáljuk át magunkat, hol-hogyan-miként távolítsuk el, stb, majd a többiek kaptak 5 percet, hogy elkészüljenek igyanak, pisiljenek, fújják be magukat kullancsriasztóval indulás előtt. Én odaléptem a kiképzőhöz és megkérdeztem, hogy esetleg lehetne-e újabb vérnyomásmérés, mert biztos vagyok benne, hogy nem magas a vérnyomásom. Ott volt a parancsnok(nő), a kiképző, a katona akit ott akartak hagyni velem. A parancsnok azt mondta, hogy menjek vele. Elvitt a mentőhöz. Amint odaértünk, akkor éreztem, hogy a szám már ki van cserepesedve, hiszen aznap még nem is ittam, csak reggel egy kávét. Jeleztem az orvosnak, aki azt mondta, hogy addig nem is mér vérnyomást, mert ha nem ittam egész nap, nyilván magas lesz az érték. Szaladjak el a másik végére a bázisnak ahol a cuccainkat le kellett pakolni, igyak legalább fél liter vizet, aztán menjek el pisilni és rohanjak vissza, mert kb. 5 perc múlva a többiek indulnak. Na ebből megint az lett, hogy bakancsba, beöltözve végigrohantam az egész mindenen, ittam gyorsan fél litert, meg se kottyant, talán még egyszer annyit is meg tudtam volna, de már közbe sorba álltam a WC-nél, és még vissza is kellett rohannom a mentőbe... Közbe a katonák kérdezgettek, hogy amúgy szeretném teljesíteni? Mondtam igen. Úgy érzem, hogy meg tudnám csinálni? - igen! Nem lesz baj? - nem! Akit ott akartak velem hagyni, az is biztatott, nyilván nem akart ott ülni egy üres terembe... Visszarohantam a mentőhöz, mindezt 4-5 perc alatt, lihegtem, szakadt rólam a víz... Össze is nézett a két doki, hogy így nem valószínű, hogy jó lesz az eredmény. Mértek valamit, aztán elmondta a pasi, hogy ő nem javasolja. A parancsnok tudomásul vette és megkérdezett, hogy ennek ellenére menni szeretnék? Nyilván igent mondtam. A doki rábólintott, de mondta, hogy ez felkerül a felhőbe az adatbázisukba, hogy saját felelősségemre. Mondtam OK. A többiek addigra már felsorakoztak. Mikor végre odaértem hozzájuk és megtudták, hogy mehetek velük, komolyan mondom hangosan örömködni, ujjongani kezdtek. Így egy kicsit rájuk is lett szólva, hogy miként kell viselkedni egy katonának... :) Következett a bemelegítés, majd teljes menetfelszerelésbe irány az akadálypálya. Kb. 10 perce mehettünk még csak, mikor azt hittem, hogy ennyi, hülye vagyok, nem fog ez menni. Az történt ugyanis, hogy már az elején egy több, mint 45 fokos emelkedőt kellett mászni nagyon-nagyon hosszan, nagyon rossz terepviszonyok között. Mindenki zihált, én is alig kaptam levegőt, a lábam izmai égtek, és még csak az elején voltunk... Akkor gondoltam azt, hogy ááááááá, ott volt a lehetőség, hogy kihátráljak és én nem éltem vele. Nem nekem való ez. Mit keresek én itt? Ha az első 10 perc ilyen nehéz, akkor mi lesz később? De aztán valahogy mégis túllendültem és ment a dolog. Elértünk a hegy felső részén az egri vár másolatához, ott ebédeltünk.
Nagyon menő volt, kár, hogy akkor ott abba a helyzetbe nem tudtuk élvezni, hogy milyen csodálatos helyekre visznek minket Csobánkáról indulva az egri vár másolatához, a teve sziklához, Pilisborosjenőre, aztán olyan katonai lezárt helyre, ahová más nem mehet be, csodálatos volt így utólag, és az alföldi ember nem is tudja ezt, ha nem jár ilyen helyekre túrázni.
Az ebédről: amit a pakkba kaptunk van olyan zacskó, aminek ha leszakítjuk a tetejét és kevés vizet öntünk bele, majd a előrecsomagolt paellát vagy bolognait, stb. (ki mit szeretett volna, mert több féle étel is volt a csomagba) beletette, visszahajtotta majd lezárta a zacskót, akkor az 10-12 perc alatt felforrósította a kaját. Élvezettel ettek a többiek, én két energiaszeletet toltam magamba, de közbe engem meg szinte egyesével ellenőriztek a katonák, hogy minden rendben van-e, jól érzem-e magam? A szakaszparancsnok, akit ott akartak velem hagyni, a másik szakasz parancsnoka, a parancsnok(nő), a százados meg a többiek :) És ez így volt menet közbe is, mindig mondták, bármi baj van, azonnal szóljak, ne akkor ha már nagy a baj. Folyton figyeltek, kérdezgettek, mondták, hogy amíg meg nem iszom az újabb fél liter vizet, addig nem megyünk tovább, stb. Szóval én azt éreztem, hogy abszolút odafigyeltek rám és ha kellett volna a hátukon lehoztak volna. Mert valóban olyan helyeken is jártunk, főleg a turisták elől lezárt területen - ahova se mentő, se mentőhelikopter nem tudott volna eljutni. Ezekről a helyekről nem is készültek képek, hiszen lehetőség se volt rá, annyira az útra kellett figyelni. Még jó, mert volt olyan, mikor oldalra néztem, akkor egy pillanatra megcsapott a félelem, hiszen az ösvény mellett ahol haladtunk, 30-40 méteres szakadék is volt, és semmi korlát vagy valami ami megfog, ha megcsúszik ott bárki is. Olyan helyeken is jártunk, ahol 20-30 métert mentünk fel, majd kb. ennyit le, de csak 15-20 métert haladtunk előre. Az ösvény tele volt kövekkel, rajta levelekkel, faágakkal, vagy csúszós sáros dagonyával, szóval minden lépésre figyelni kellett, miközben tartani kellett a tempót. A távolsággal nem is volt semmi baj, egy idő után már úgy vitt a lábam, hogy azt éreztem bármennyit tudok menni, és már a bakancsba se tudtam, hogy hol fáj a lábam, mert az egész fájt. Már a lábam és a bakancs egy volt. Néha olyan meredek oldalon mentünk, hogy szinte a fejemmel toltam az előttem lévő hátizsákját.
De ami végig fantasztikus érzés volt, hogy a társaim minden nehezebb terepen kiabáltak nekem: Ancsa, bírod még? Ancsa merre vagy? Nyomjad, ügyes vagy! Meg tudod csinálni! És valóban egy idő után azt éreztem, hogy jobban bírom, mint a mellettem szuszogó fiatal társam. Az eleje tényleg nagyon nehéz volt, de egy idő után talán már élveztem is, nekifutásból mentem neki az árkoknak, hogy lendületből tudjak valameddig felmenni, minél kevesebbet kelljen kapaszkodni, kúszni, mászni... Úgy éreztem, hogy a többiek néha már azért mondják, hogy bírom-e? Hogy ezzel magukat erősítsék, hogy ha az Ancsa bírja, akkor nekik is bírniuk kell! Aztán egyszer csak ismét civilizáció nyomait véltük felfedezni, gondoltuk végre megérkeztünk a bázishoz. Itt mindenki egy kicsit felengedett, látni véltük a végét a dolognak. De rosszul gondoltuk, az még nem az volt. Ott jött egy mélypont pár embernél. Viszont olyan régóta mentünk, hogy az időtényező miatt tudtam, nem tarthat már sokáig, hamarosan meg kell, hogy érkezzünk. Aki mérte a távot, az elég csalódott volt, mert a kiírásba 5-7 km. távolság szerepelt, de végül 9.99 km-t lett belőle. Mondjuk ez már meg sem lepett, hiszen azt írták, hogy kis szintkülönbség... Az meg már az elején kiderült, hogy nem, nem kicsi...
De végül megérkeztünk. Az összes katona, az orvosok és mindenki odajött hozzám, egyrészt, hogy megkérdezze, jól vagyok-e, minden rendben van-e? Illetve hogy kifejezzék, büszkék rám, és gratuláljanak. Pedig ez csak egy menetgyakorlat volt. De a század többsége már tudja, hogy ki az az Ancsa :) A százados oda is szólt nekem, hogy akkor ezek szerint minden rendben, csak egy kis rekreációs séta volt, ugye?
Időcsúszásba voltunk a program szerint, hiszen azért majdnem kétszer akkora távot mentünk, mint ami tervezve volt... Lenyújtottuk az izmainkat, összeszedtük a cuccunkat és irány vissza a busszal Szentendrére. A bakancsot szinte már le se akartam venni, mert úgy éreztem, hogy a lábam ki fog buggyanni belelő és utána már csak mezítláb fogok tudni közlekedni.
Hazafelé kaptuk a hírt, hogy baleset történt a másik csapatnál. Ez azóta már a híradásokba is bekerült. Azokat akik ott voltak hazaküldték, felfüggesztették a kiképzésüket. Azt még nem tudni jelenleg, hogy az egész programot felfüggesztik, leállítják, esetleg átszervezik. Ez majd kiderül. Mindenesetre megrázó és szörnyűséges az egész. Egy életre megváltozott annak a szerencsétlen kollégának az élete, aki a balesetbe érintett volt. Teljes hírzárlat van az üggyel kapcsolatba, és aki megsérült, az nem is teljesen azt a programot csinálja amit mi, hiszen mi kéthetes kiképzésre mennénk, és a mi gyakorlatunkba nincs éles gránáttal való művelet. Ők több hétre mentek és már egy alapkiképzésen túl voltak.
Bármi is történt, borzalmas tragédia! Mindenkit nagyon megdöbbentett és megrázott a dolog, mélységesen sajnáltuk. Van csapattársam, akinek a testvére ott volt abba a századba, de ők se tudtak többet mondani.
Így értünk vissza Kecskemétre. Akkor még nem tudtuk a részleteket, csak annyit, hogy súlyos baleset történt a másik csapatnál. Aztán később jöttek a részletek...
Az ismerőseim, a volt munkatársaim, a barátaim mind, mind azt javasolták, hogy hagyjam az egészet a csudába, ezek után nehogy folytassam. Most ambivalens érzéseim vannak, mert szeretném folytatni, fantasztikus érzés, hogy a határaimat feszegetem, a csapat is számít rám, húzóerő vagyok, mondván, "ha az Ancsa meg tudja csinálni, akkor mi is!" Másrészt meg amit eddig láttam és tapasztaltam az nagyon pozitív. Imádtam a pénteki napot, imádtam, hogy olyan dolgot vittem véghez, amit még most sem értek, hogyan tudtam megcsinálni, ráadásul viszonylag könnyen, vagyis ahhoz képest amit hittem, hogy ezt nem fogom bírni, ahhoz képest bírtam volna még tovább is. Még csak izomlázam se lett. Bár mikor végeztünk és még nem szépültek meg az emlékek, akkor frissiben azt írtam a gyerekeimnek, hogy "nagyon-nagyon nehéz volt, de megcsináltam!"
Ami fontos így visszatekintve is, hogy a katonák mindent megtettek értünk, figyeltek és vigyáztak ránk, és olyan érzéseket mozgatott ez meg bennem, amit eddig nem igazán éreztem, vagy talán nagyon régen kiskoromba, amikor még a szülő felelőssége voltam. Óvtak, féltettek, figyeltek, támogattak, segítettek, motiváltak, szóval csupa pozitív megerősítést kaptam/kaptunk. Nem tudom ezt másként megmagyarázni, talán ilyen érzés lehet apával felnőni, igen, talán ilyen, talán ez az érzés lehet.
A balesetről az jutott eszembe, hogy volt kolléganőm, akinél otthon kigyulladt az olaj, és tudta, hogy nem szabad vizet ráönteni, de mégis azt tette... Veszélyes üzemnél sajnos benne van a hibalehetőség. Így lehetett a kézigránátos balesetnél is. Tudta, megtanulta, de vélhetően mégis utána kapott... Akkor meg már mindegy... 3-4 másodperc... és bumm.
Jaaaaa, amit még fontosnak tartok. Direkt nem olvasok kommenteket a balesethez kapcsolódóan, és a többiekkel is megbeszéltük, hogy egységesen így teszünk, viszont egy bejegyzés elém került a facén, és csak beleolvastam... Azt írta az illető, hogy szegény "mi" biztos köteleztek minket, és nem is önként mentünk, hanem a vezetők kijelöltek, mert megfelelési kényszerük van felfelé, stb. Valahogy így szólt: egy fiatal nőnek, egy köztisztviselőnek lerobbant mindkét keze, mert katonásdit játszattak vele, ő meg nyilván féltette az állását, így elment a kötelezően elvárt önkéntes kiképzésre... Őszintén mondom, hogy ez nem igaz, aki ismer engem, az pontosan tudja, hogy erre nem is tudnának kötelezni, meg nem is csinálnám ha nem én szerettem volna. Se rám, sem a többiekre akikkel a századba vagyok nem igaz, hogy bárkit a vezető kijelölt, vagy az állása féltése miatt ment volna, és az sem igaz, hogy kötelezően elvárt. Egyáltalán nem. Például a mi megyénkből, ami a legnagyobb, mindössze 3-an jelentkeztünk. Sőt, pont az ellenkezőjét tudom, hogy lett volna még aki jelentkezni szeretett volna, de nem engedték, mert akkor ki végzi el a munkát??? Itt mindenki saját elhatározásból van. Van aki azt élvezi, hogy két hétig nem találják meg a munkahelyéről, van aki a 6 gyerekétől távol így pihen, vagyok én, akit ez arra motivált, hogy ne hagyja el magát, hanem nyomja az edzést, és még sok-sok féle motiváció van. Nem kötelező, minden egyes gyakorlatra meghívót kapunk, bármikor mondhatjuk azt, hogy NEM! Az is eszembe jutott, hogy lehet az a négy ember, aki "nem alkalmas" minősítést kapott, szóval lehet nekik mégis valami presszió volt és azért jelentkeztek, de tudták az orvosi vagy pszichológusi vizsgálatnál azt mondani, hogy nem. Így a felettes se mondhatja, ha mégis küldte volna az illetőt, hogy nem ment, viszont arra meg nem tud a felettes se mit mondani, hogy az orvos nem találta alkalmasnak. Szóval bármikor, bárhol, még a gyakorlat során (lásd az én esetemet) még ott is lehetett volna azt választanom, hogy nem megyek. Nincs kötelezés, nincs semmilyen aláírt szerződés, hogy mennem kell és ezért bármit is kapok, vagy ha mégis lenne bárkinél ilyen fentről jövő kötelezés, akkor is bárhol, bármikor ki lehet lépni a dologból úgy, hogy nem lesz semmi hátránya.
Ennyit a pénteki napról.
Örültem, hogy pénteken történt a kiképzés, gondoltam lesz egy nyugodt hétvégém. Hát sajnos nem így lett...
Szombaton reggel éppen anyukámmal mentem vásárolni, 8.55-kor, mikor egy fehér Ford Tranzit jött szembe velünk, úgy értem, hogy az én sávomba jött velem szembe. Annyi időm még volt, hogy mikor realizáltam, hogy ez pontosan szembe jön, akkor igyekeztem jobbra lehúzódni (még arra is emlékszem, hogy mindez annyi idő alatt történt, hogy annyit tudtam kimondani: "ez hülye..."), de ebbe a pillanatba következett egy hatalmas csattanás, láttam amint a visszapillantóm szétrobban, éreztem a lökést, az autó megpördült, majd félig az útpadkán és félig az úton álltunk meg, kb. 10 cm-re egy oszloptól.
Fura volt...
Elmondom azt is, hogy mi volt olyan amit furának találtam.
Azt éreztem, hogy ha fordítva történt volna a dolog, hogy én megyek bele, akkor kiugrott volna és ordítozna, kiabálna velem, talán még veréssel is megfenyegetne, de hogy elhangoznának trágár szavak a nememre és a hajszínemre vagy a felmenőimre esetleg a szellemi állapotomra vonatkozóan, az biztos. De így, hogy ő volt a hunyó, és ezt ő is beismerte, sőt a féknyomból és mindenből annyira egyértelmű volt, hogy ezt még magyarázni se lehetett volna másképp, így szinte ki se mert szállni az autóból. Mindenesetre az én számból elhangzott, hogy sajnos ez már így történt, de nincs személyi sérülés és az a lényeg, az autó pótolható, és aki vezet, annak benne van a pakliba, hogy hibázhat... Ez valamelyest megnyugtatta. Kiszálltak a kocsiból, odaálltak a kocsijuk mellé az út szélére, de ezen kívül nem csináltak semmit. Nem jöttek oda, hogy megnézzék anyukám jól van-e, vagy hogy az én autómmal mi történt, kell-e bármit segíteni, semmi.
Ekkor magamhoz ragadtam a kezdeményezést és visszamentem a kocsimhoz a telefonért. Épp hívni akartam a rendőrséget, mikor valaki mellénk állt és megkérdezte, hogy tud-e bármiben segíteni, történt-e személyi sérülés, maradjon-e? (Ja, a másik autóban két nagydarab, nemzeti etnikumhoz tartozó férfiember volt, mármint azok, akik a balesetet okozták.) Megköszöntem a felajánlott segítséget, és mondtam, hogy nem kell segítség, mindenki jól van, de azért kihívom a rendőröket. Azt javasolta, hogy ne csak rendőrt hívjak, hanem a 112-t, mert úgy gyorsabb lesz a dolog. Úgy is tettem. Elmondtam ki vagyok, mi és hol történt, aztán meg kellett mondanom, hogy folyik-e az üzemanyag valamelyik kocsiból, beszorult-e valaki, vérzik-e valaki, mindenki saját lábán ki tud-e szállni, stb. Kérdésre elmondtam, hogy nekem a bal vállam és a mellkasom fáj, de nem komoly, csak az öv húzhatta meg. A központ ragaszkodott hozzá, hogy így mentőt is küld a helyszínre. Hiába mondtam, hogy felesleges, jól vagyok, azt mondta, hogy legalább egy röntgen készüljön! A mentő szinte addigra már oda is ért, mire a telefonhívást befejeztük (6 és fél perc). Be kellett szállnom a mentőbe és onnan már ki se szállhattam. Közbe hívtam az öcsémet, hogy anyut szállítsa haza (persze anyukám haza akart gyalogolni, de ezt biztos nem hagytam volna...), viszont az öcsém azt mondta, hogy fél óránál hamarabb nem tud odaérni. Nem baj, miközben mérték a vérnyomásom (ami a baleset után a mentőbe se volt magas, sőt teljesen normális értéket mutatott!!!!), meg nézték a vércukrom, meg mindenféle adatot felvett a mentős, addig hívtam a lányom, hogy akkor ő jöjjön a mamáját hazavinni. Nem akartam, mert tudtam mi lesz... Sírás. Illetve majdnem sírás, mert tartotta magát, de amikor odaért és meglátott a mentőbe, láttam, hogy nagyon ideges és könnyes a szeme, mérges volt és feldúlt a másik sofőrre, én nyugtattam, hogy minden rendben, jól vagyunk, senki se sérült és a kis autóm is milyen jól megvédett. Igyekeztem megnyugtatni, közben megérkeztek a rendőrök. Nem is volt kérdés számukra se, hogy miként történt a dolog, mert egyértelmű volt a kocsik helyzetéből. Csak annyit kérdeztek, hogy én vezettem-e a másik autót? Elkérték a jogosítványt, személyit, lakcímkártyát és megkérdezték, hajlandó vagyok-e megfújni a szondát? :D Nem is kérdés, hiszen én vagyok az a családba, aki nem iszik pont azért, hogy ha bárhova, bármiért, bárkivel menni kell, akkor tudjak autóba ülni. Ezután még annyit kérdezett a rendőr, hogy fogom elszállítani a kocsit és mikor?
Erre nem voltam felkészülve... Kérdeztem, hogy most kiszálljak a mentőből és toljam félre? Vagy mégis mire gondol? Azt mondta, hogy el kell vitetni, ott nem maradhat. Mondjuk ha olyan állapotba lettem volna, akkor hogy oldják meg??? De mindegy... Azt mondta, hogy szerinte ha a bal hátsó kereket kicserélem, akkor saját lábán is el tudjuk vontatni, vagy el tudom vinni. Mondtam OK, de mint látja a mentőbe vagyok... Nem annyira hatotta meg, csak erősködött, hogy el kell vinnem. Hívtam megint az öcsémet, hogy intézze már legyen szíves. Mentő ajtó be, mentő indult velem a kórházba. Az SBO-ra gyorsan bejutottunk, csak azt kellett megvárni, míg előkerült az illetékes, aki "pont akkor ment el a mosdóba..."
Fura, de nem igazán viselt meg a dolog, mármint a baleset konkrétan. A kocsit azt nagyon sajnálom és vélhetően sokáig nélkülöznöm is kell, pedig már úgy megszerettem, hozzám nőtt. Ha javítható, az se 1-2 hét lesz, ha meg nem, akkor másikat találni se egyszerű. Öcsém szerint GTK, de talán javítható, illetve minden javítható, a kérdés csak az, hogy érdemes-e? Majd meglátjuk. Tudom hülye vagyok, de ami jobban bosszant, hogy csütörtökön vettem éves pályamatricát, és akkor takarítottam ki fullra, lemostam, teletankoltam, Szentendrére eljutni meg vissza nem volt gond... Erre itthon egy bevásárlásra menet legyalulják...
De az meg tökre megnyugtató, hogy láttam szembe jönni a kisteherautót és meg tudtam oldani, fel tudtam mérni, tudtam cselekedni, hogy ne frontálisan ütközzünk, hanem "csak" a kocsi oldalát tarolja le... És ez jó! Így anyukám nem sérült (fizikailag). Ha frontálisan ütközünk, azt nem úsztuk volna meg szerintem ennyivel. Akkor a légzsákok is nyíltak volna, és mégiscsak egy kisteherautó jött volna szemből az autómba. Szóval a kocsit sajnálom, de közbe meg örülök magamnak, hogy viszonylag jól megoldottam. És az öcsém jegyezte meg jól, hogy azért mégis jobb, hogy itt történt helybe, mintha Szentendrén vagy arra felé... És tökéletesen igaza van!
Egyébként már jó ideje hét közbe busszal vagy biciklivel járok, szóval a kocsi ebből a szempontból nem fog hiányozni, de a nagy-bevásárlások, vagy a gyerekekhez való elugrás, vinni nekik ezt-azt, vagy hétvégén az anyukámhoz való menés, a vak nagybácsit hozni-vinni ha kell, vagy a fiamat hazadobni este munka után, kimenni értük az állomásra, stb., az most kimarad, a fodrász is jövő héten más városba, aztán ha folytatódik a kiképzés, akkor feltétlen kell(ene) kocsi, mert annyi cuccal utazni, átszállni, visszafelé koszosan, sárosan, büdösen tömegközlekedni áááááá.
Mindenesetre a biztosítót majd intézem, ma próbáltam, de hétvégén nem lehetett. Öcsém ebbe is majd segít infóval. Jó testvér, kár, hogy ilyen dolgokba kell a segítségét kérnem...
Egyelőre ennyi.
Három nap, de annyi történés, hogy még én is azt mondom, elég!
Talán tényleg az édes semmittevés irányába kellene elmozdulnom, de lehet, hogy az mégse én lennék.
Hmmm
Mindenesetre az őrangyalomnak hálával tartozok! Az enyém az elmúlt pár napba nem unatkozott, remélem finom minőségi bort bontott :) Megérdemli!
Na meg persze hálával és köszönettel tartozom, főleg és elsősorban a családom összes tagjának. El se tudom képzelni, hogy milyen az, ha valaki mellett nincs ott a családja. A kocsi pótolható, a család nem!!!
Ja és még erről az is eszembe jutott, hogy:
Megjegyzések
Megjegyzés küldése