Ami elmardt

 Aztakutyaúristenit!

Most látom, hogy már eltelt vagy 3 hét, mióta nem írtam. Nem azért, mert nem volt történés, sőt! Azért, mert nincs időm... 

A múltkori bejegyzést is talán úgy zártam, hogy jó lenne pihenni... 

Nos ez azóta se sikerült, egész tegnapig. Mert tegnap hiába lett volna munka után megint fontos dolgom, sőt kondiba is mennem kellett volna, úgy döntöttem, hogy hazasétálok munka után, hogy így valamelyest azért mégis mozogjak, de utána lefürödtem, és lefeküdtem. Fura volt, nem is tudtam sokáig elaludni. De végül sikerült és most kipihent vagyok. Egyelőre.

Persze lehet mondani, hogy de mégis hogy lehet, hogy nem tudok pihenni, hiszen még kisgyerekem sincs, se kutyám, se macskám... 

Én sem tudom. De ha végiggondolom a napjaimat, hajnalba kelek és valamikor késő este fekszek, közte pedig pörgök, teszek -veszek. 

Nyilván mikor edzeni megyek, akkor alap, hogy este 7 körül érek haza. Azt követően van lehetőség főzni, mosni, bevásárolni, otthon tevékenykedni, így 10 előtt soha nem kerülök ágyba. De minden reggel legkésőbb 6-kor ébresztő, hiszen dolgozni kell menni. 

Ha épp pihenőnapom van a kondiba, akkor is mindig van valami, vagy valamelyik gyerekemmel kapcsolatban van elfoglaltságom, vagy a Tisza szigettel kapcsolatosan, vagy csak épp akkor próbálom bepótolni az addig elmaradt dolgokat otthon, hiszen nekem nincs lehetőségen nap közbe főzni, mosni, takarítani, mosogatni, vasalni, ruhát hajtogatni, stb. Nekem mindezt vagy este munka után vagy hétvégén kell megoldani. 

Csak egy példa: megalakult ugye az új szigetünk- a megalakulás is eltartott vagy este 10-11 óráig, de az egyéb gyűlések is jellemzően 9-10 óra körül érnek véget. Sok a tennivaló. Aztán a fiam is meg szokott találni, hogy segítsek neki, nyilván örülök, hogy segítséget kér, így soha nem mondanám neki, hogy nem. Csak egy nüansz, hogy mire is gondolok. Múlt héten például szerdán edzeni voltam, így este 7 körül értem haza, de mivel a fiam megkért, hogy másnap a spartan edzésre most ő lenne a soros, hogy vigyen valami nasit, így segítsek már be neki, mert nyilván nem tud sütkérezni (még). Gazdag háromszög volt a kérés, ez egyszerű sós, amibe van, fokhagymás tejföl, sajt, sonka, kukorica. Ki ne szeretné? Nem is lett volna gond, csak van a csapatba olyan, aki tojás és laktózmentesen étkezhet. Mivel a fiam aznap is dolgozott este 8-ig, így rám maradt a vásárlás is, hiszen nekem nem laktózmentes dolgok voltak otthon. Tehát reggel indulás munkába, munka után edzés, este 7-kor végzek (ebbe már a szauna és fürdés is benne van), aztán 7 után bevásárlás, aztán mivel még soha nem csináltam ezt a sütit tojás nélkül, így 8 óra körül fogtam neki. Egy próba adagot sütöttem, hogy egyáltalán tojás nélkül összeáll-e, milyen az íze, stb. De jó lett, a tojást lenmaggal pótoltam. 1 kanál lenmagot ledaráltam, összekevertem 3 kanál meleg vízzel, ez felelt meg egy tojásnak. A próba adag elkészült. Küldtem is a képet a fiamnak.

10 előtt akkor se kerültem ágyba... 

Aztán másnap 6-kor kelés, munka, aztán irány haza, mert ugye nincs edzés - pihenőnapom van - hurrá. De tegnap csak "próbasütés" volt, így hát munka után irány két adag süti, 6-kor jön a gyerek, viszi a spartanosoknak, aztán edzés után jön, hozza vissza a tálcát, örömködik, köszöni, finom volt meg minden. Beszélgetünk egy kicsit, hoppá már 9 óra. Hazaindul, én meg elpakolászok, fürdök, olvasok egy kicsit és már megint elmúlt 10 óra... De így mennek a hétvégék is, hogy nincs idő. Mindig valakit vinni kell valahova, vagy menni kell valahova, vagy intézni kell valamit. Múlt hétvégi projekt a fiaméknál a tv konzol felszerelés, stb. Ez amúgy másnak kb. fél óra, nekünk egy este, majd másnap délelőtt :) Persze nem kellett volna flancos kihúzható, dönthető, forgatható, stb. konzol, csak sima. A probléma ott kezdődött, hogy amit adtak hozzá 3 méretben is csavart (hiszen más-más tv-hez más méretű csavar kell), azok közül egyik se volt jó. De erre már csak akkor jöttünk rá, mikor a férjem a behajtóval jó rászorította a konzolt a tv-re. Lefele már nem jött... Külön le kellett műteni, hogy ne sérüljön. Aztán másnap OBI- csavarvásár - én, mint szőke nő... egyedül - egy kb. 40-50 nm-nyi felületen csak csavar, eladó sehol... Találd meg, milyen kell. Végül sikerült jót választanom. Aztán fúrás... persze, hogy sikerül a betonvasba belefúrni... Aztán kiderül, hogy OK, 8-as csavar megy a falba, de ugye kell hozzá dűbel, az meg nem megy bele a 8-as lukba, szóval fúrás 10-es fúróval, aha, az nincs ott, haza kell menni érte... 5 emelet le, haza, aztán vissza. Újra fúrás, szerelés. Jó, hogy nem akkor derül ki, hogy egyik csavar se jó, hanem már előző este kiderült, mert biztos összevesztem volna a férjemmel, hogy "biztos jó a csavar, csak ő a béna...". Aztán mehet fel a tv a falra... Fogjuk a fiam párjával, nem merjük elengedni... Mivel dől a tévé. De hát ugye ilyen a konzol. Viszont be kell állítani, hogy mennyire dőljön, mennyire lehessen kihúzni, fordítani, stb. Végül ez is sikerül, de már elment fél nap. Aztán irány haza, főzés, este 6 után jönnek a gyerekek vacsorára, eszünk, beszélgetünk, hétvégén sincs korán fekvés. Sőt még a kondiba se jutottam el, annyi időm se volt. Pörgés az élet.

Más sztori. 

Fiam barátnője ide költözne Budapestről, ha találna állást. Kisgyermekgondozó, jelenleg 8 éve egy református bölcsibe. Szeretik, ő is szereti - a munkáját is, a kollégákat is, a gyerekeket is. Nem semmi, hogy feladná mindezt. Egyik volt osztálytársa, aki már itt lakik, rábeszélte, hogy adja be a jelentkezését egy közeli településre, mert ott most adták át a bölcsit, 2 csoport van csak, a dolgozók is még újak, a gyerekek is még most szoknak be. Nem akart  így hirtelen belevágni, mert gondolta jelzi a munkahelyén, meg jó lenne megbeszélni, hogy mikor tudják leghamarabb elengedni, stb., de meggyőzte az ismerős, beadta. Jött állásinterjúra, én vittem el, kint vártuk a kocsiba a fiammal. Jó élmény volt számára. Én meg voltam róla győződve, hogy az ismerős kijárta neki az utat, hogy őt vegyék fel, de mivel még a következő héten is tartottak az interjúk, így gyanús lett, hogy arra az egy állásra van vagy 20 jelentkező. Akkor derült ki, hogy ja, dehogy. Az ismerős csak szólt neki, nem protezsálta, nincs protekció. Pfff. Hirtelen nagy kapkodásba kezdtem, próbáltam kideríteni, hogy van-e esetleg ismerős, aki tudna segíteni. Nagyon mókás volt, mert végül lett volna... A barátnőm ismeri a bölcsivezetőt, mert néha kutyasétáltatás közbe összefutnak. Cuki volt, felajánlotta, hogy kifigyeli mikor sétáltatja a bölcsivezető a kutyát és ő is indul kutyát sétáltatni. Annyira mókás volt és jó érzés, hogy milyen pici dolgokon is múlhatnak dolgok, állások, életek. De mire mindez meglett, akkor jött az értesítés: 

Csalódott voltam, és bántam, hogy miért nem előbb gondolkodtam. Miért nem előbb jöttem rá, hogy kellene protekció. Na mindegy. Így alakult. Még majdnem a fiam barátnője vigasztalt engem, hogy biztos így kellett lennie és majd lesz másik. 

Remélem valóban így van. De azért nem bíztam csak a véletlenre, ráírtam az ismerőseimre, hogy kinek van bármely bölcsibe kontaktja? Van aki segített, így lett eljuttatva egy vezetőnek az önéletrajz, de persze nem oda keresnek embert, viszont ő továbbküldte oda, ahol keresnek, mert 1 üres állás van most a városba. Azt persze nem tudjuk, hogy hány pályázó van, de pénteken megy megint a leányzó állásinterjúra.

Aztán megint más téma: önkéntes tartalékos katonaság.

Még tavaly november környékén lehetett jelentkezni, nem tűnt túl komolynak, direkt kormányhivatali dolgozóknak lett csak kiírva. Gondoltam tingli-tangli kis valami lesz. Kapunk valami elméleti kiképzést azt jónapot. De igazából azért jelentkeztem, mert akkortájt eléggé motiválatlan voltam a testmozgás terén. Túl voltam egy térdsérülésen, minek következtében hosszabb időszakot kihagytam, ami a fizikai állapotomon és a súlyomon is meglátszott. Szóval az motivált, hogy felturbózzam valamelyest magam, hiszen ha mégis kell valami fizikai dolgot is csinálni, akkor fontos, hogy eljárjak a kondiba. Decembertől járok is megint rendszeresen edzeni, de őszintén szólva rövid idő alatt leépült az állapotom. Tudtam futni, helyesebben csak kocogni 5-7 km-t még a sérülés előtt, most nem igazán merek, inkább csak gyors-gyalogolok emelkedőn, mert féltem a térdem. Na mindegy is, nem akarok tovább magyarázkodni. 

Tegnap volt a bevonulás.

Bp-re a Bálnába kellett menni - Honvédelmi Központba, reggel 8-ra. 

Ez nyilván azt jelentette, hogy az 5 óra 37-kor induló vonattal mentünk, de a vonathoz ki is kellett érni, így 4 óra 50-kor már a buszon voltam, nyilván 4-kor keltem. (Meg előtte, kb. óránként, mert féltem, hogy nehogy elaludjak). 

Az azért jó volt, hogy nem egyedül mentem, hanem a KH-ból még egy ember jött. Utálok utazni, így kettesbe jobb volt. Mikor odaértünk, három csoportba osztottak minket, így már nem együtt folytattuk a kolléganővel, mivel ő a névsor elején van, én meg ugye a végén. Délelőtt orvosi alkalmassági, pszichológiai alkalmasság vizsgálat volt, illetve ruha- és bakancspróba. 

Én az orvosi vizsgálatnál kezdtem. Megmondom őszintén örültem neki, mert voltak kétségeim, hogy alkalmas leszek-e, és úgy voltam vele, hogy inkább előbb derüljön ki, mint a végén. Persze eleinte én se gondoltam, hogy bárki is "alkalmatlan" lesz, hiszen kifejezetten kormányhivatali, tehát irodista nőknek hirdették a dolgot, gondoltam hogy lehetne ott bárki is alkalmatlan? De aztán nagyon komolynak tűnt a vizsgálat. Nem csak olyan volt, mint az üzemorvosi, hogy csak a pecsétet nyomják, azt jól van. EKG-val kezdték... Aztán belekötöttek abba, hogy miért szedek gyógyszert, illetve amit már nem szedek, azt miért nem szedem, miért csak ritkán járok szakorvoshoz, aztán meg magas vérnyomást mértek... Na azért azt már csak nem hagytam szó nélkül... Mondtam, hogy nekem aztán nem magas..., mert bár volt, de vérnyomásnaplót írok most is, az elmúlt fél évben még 130 fölé soha nem ment... Bár a telefonokat érkezéskor le kellett adni, de felajánlottam, hogy be tudom mutatni a naplót. Nem kérték, csak felhívták a figyelmem, hogy keressem fel a háziorvosomat. Megígértem... Úgy tűnt, hogy alkalmasnak minősítettek orvosilag.

Ezután következett a pszichológiai vizsgálat. Kezünkbe nyomtak egy sok oldalas tesztet, hogy gyorsan töltsük ki. Vélhetően azért is, hogy ne legyen idő gondolkodni... Amint lehetett, már mentem is be. Nekem kedélyes beszélgetésnek tűnt, semmi olyat nem tapasztaltam, ami rossz érzéssel töltött volna el. Nos nem volt mindenki ilyen szerencsés. Volt akit egy órán át is faggattak, voltak akiknek nem jó érzésük volt a pszichológia beszélgetés után. A mi csapatunkból végül mindenki megfelelt. A kolléganőm csapatából 1 valakit minősítettek alkalmatlannak. Az nem derült ki, hogy orvosi- vagy pszichológiai probléma miatt. Már ezen ledöbbentünk, mert tényleg meg voltunk győződve róla, hogy itt mindenki alkalmas lesz és még mi teszünk szívességet, hogy egyáltalán jelentkeztünk erre a dologra. Ráadásul ugye én voltam, illetve vagyok a legöregebb és a legkövérebb. Ha valakinek, akkor szerintem nekem kellett volna kihullanom a rostán. De aztán kiderült, hogy a harmadik csapatból pedig 3 embert küldtek haza, hogy alkalmatlan. 

Igazából ezt követően ijedtem meg igazán, hogy "teatyaúristen" ezek komolyan gondolják... Lehet, hogy mégse csak kis tingli-tangli dolog lesz ez??? Mindegy, sodródtam az eseményekkel. Következett a ruha-és bakancspróba. Azoknak, akik már felvették a bakancsot, de végül alkalmatlanok lettek, le kellett azt adni. Nagyon gáz lehetett. Majdnem annyira, mint az, hogy rám meg nem lett ruha 😆

Biztos hülyén hangzik, de nem frusztrált. Az mondjuk sokat segített, hogy tök jó fej volt a raktáros csajszi, aki hozta nekem a dolgokat, hogy próbáljam. Nem nagyon hoztak nagy méretet (kitelepülés volt), mert ugye gondolták, hogy a nők max. s vagy m méretűek. Na hát én pont nem az vagyok. De megnyugtatott, hogy lesz rám ruha, sőt nem is a legnagyobb kell. Aláöltöző lett, sőt abból nem is kellett nagy méret, mert annak passzosnak kell lennie. Terepnadrág is volt, be is ért, de azt tanácsolta, hogy kérjek inkább egy számmal nagyobbat, mert ha hajolok, guggolok (?) akkor ne feszüljön, legyen kényelmes. Én meg hallgatok a szakemberre. Póló is lett, de gyakorló kabát már nem, az se volt akkora méret, ami a cicimnél beért volna. Ekkor vett át egy férfiember, aki az egyéb kiegészítőket adta: sisak öv, kesztyű, sapka, gázálarc, golyóálló mellény, stb. Olyan jól elvihogtunk vele. Mondtam neki: "nagy itt a választék, mit tudna ajánlani?" Erre ő: az ön szemszínéhez ezt a katonai színű sisakot ajánlanám...., majd: jól állna önnek egy hozzá passzoló kesztyű, ha esetleg vetne némi pillantást rájuk, hogy melyiket választaná... jól elvihorásztunk. Végül aláírtam, hogy felvettem a bakancsot, mert azt haza kellett hozni, ugyanis be kell törni mire megyünk legközelebb. Akkor már terepre megyünk. Felhívták a figyelmünket, hogy aki nem töri be a bakancsot, annak a bakancs fogja feltörni a lábát, és már az első pár km. után nagyon nehezen fogja csinálni amit kell. 

Következett az ebéd. Na az is. Szóval ott úgy van, hogy mindenki aki ott dolgozik, annak büféebéd van. Odamegy, és szed azt amit szeretne, annyit amennyit szeretne és mindezt persze ingyen. Kávé és ásványvíz egész nap van, ott áll pár ember, aki csak azzal foglalkozik, hogy ha valaki presszókávét szeretne vagy lattét vagy bármit, akkor frissen elkészítse azt. A leves is nagyon finom volt, nagyon tartalmas, tele minden jóval. Aztán volt rizs, párolt zöldség, sültek, rántott dolgok, pörkölt tésztával, savanyúság és vagy 4 féle sütemény. 

Mi már majdnem végeztünk az ebéddel is, de még mindig volt olyan akit még mindig a pszichológus faggatott. 

Délután bemutatták a programot és voltak az előző csapatból akik végigcsinálták, ők "élménybeszámolót" tartottak. 

Ekkor még inkább megerősödött bennem, hogy bakker ezek tényleg komolyan gondolják, ez nem csak elméleti képzés lesz. Mondjuk az is lesz, katonai alapismeretek, meg mindenféle amit meg kell tanulni - nem kevés, online kapjuk a tananyagot, de még nincs hozzáférésünk. Videón levetítették az előző csapat pár "nehéz" pillanatát. Úgy kezdődik, hogy elviszik őket busszal egy kietlen helyre, ahol semmi sincs, csak néhány sátor. Az a lakhelyük két hétig. Nekünk is így lesz. Nem lesz térerő, nem lesz bolt, nem lesz semmi a közelbe, csupán néhány konténer, amibe a wc és a fürdési lehetőség lesz. Sátorba, tábori ágyakon fogunk aludni, párnát nem adnak, de szóltak, hogy akinek szükséges, az vigyen magával :) 5.30-kor lesz ébresztő, aztán reggeli torna, majd minden nap valamilyen kiképzés. Megtanítanak lőni többféle fegyverrel, lesz álcázás, meg térképolvasás, de lesz olyan nap is, mikor tankon, vagy helikopteren fogunk utazni. 

Lesz olyan is, amikor nem a "sátor kényelmét" élvezzük éjszaka, hanem elvisznek nyílt terepre, ahol megtanítják, hogyan kell tüzet gyújtani gyufa nélkül, hogy kell szabad ég alatt éjszakázni, stb. Szóval egyébként nagyon érdekesnek tűnik számomra, mert ha jobban belegondolok, mások ezért súlyos összegeket fizetnek, hogy bejussanak egy tank belsejébe vagy katonai helikopterrel felszállhassanak, vagy lőhessenek különféle fegyverekkel. További probléma a fizikai alkalmasságomon kívül szerintem az időjárás lehet. Nagyon mantrázom, hogy akkor ne essen az eső, csak abba a két hétbe ne, meg előtte se ha lehet, utána mit bánom én. Mert azt elmondták, hogy pár nap eső után már csak a dagonya lesz, de ott is helyt kell állni. Csak ne lennék ilyen öreg és kövér... Bár csak sokkal jobb lenne a fizikai állapotom... Ha egy 15 évvel fiatalabb lennék, még azt is el tudom képzelni, hogy akár csatlakoznék a fegyveres erőkhöz. 

A titoktartás miatt konkrét dolgokat nem írhatok, fényképeket meg nem oszthatok, de nem is azért csinálom! Nekem ez abszolút a komfortzónám feszegetését fogja jelenteni, pedig mikor jelentkeztem, akkor még nem gondoltam, hogy tényleg ennyire komolyan gondolják. Egyszerre ijesztő, miközben meg alig várom némely részét. A férjem nem túl boldog a dologtól, eleinte azt hitte, hogy valami hóbort, majd elmúlik. Aztán mikor kiderült, hogy komolyan gondolom, akkor kissé mérges, illetve inkább értetlen volt, de tegnap este meg izgatottan várt, hogy ugye sikerült? 

A májusi két hetet szerintem még nem fogta fel teljesen :) 

Egyelőre ennyi.

Készülök a kondiba, mindjárt vége a munkaidőnek. Kardiót és a hasazást kéne erőltetni, mert a kar és láb szerintem rendben van. 

Bár még így sem tudom igazán elképzelni magam, amint a Spartan pályán végigmegyek... Ez is lesz pedig a feladatok között. Hááááááááát, nem tudom... 

Egyelőre túlélésre játszok.