Kilengéseim

Eltelt a hétvége, de egy cseppet sem vagyok kipihent, sőt!

Rájöttem, hogy öreg vagyok, időt kell szánnom a pihenésre. Néha önzőnek kell lennem, nemet kell mondanom. Ez a hétvége nem arról szólt, de ebből tanulva a következő hétvége már nyomokban pihenést is tartalmazhat.

Szóval, első kilengés - múlt héten egy kedves barátom írt, hogy a helyi kórházba szociális munkást keresnek. Azt kérdezte, hogy ismerek-e ilyen végzettségű munkanélkülit vagy pályakezdőt, mert január 1-től kellene valaki. Nyilván akit én ismerek, azok vélhetően tudhatnak erről a lehetőségről, és egy rövid időre még én is lelkes lettem, hogy talán pályázok. Nem értettem, hogy miért kell pályakezdő vagy munkanélküli? A támogatás miatt? Vagy mert kevés a lóvé? De aztán kiderült, hogy ez csak téves infó. Az egészségügyi jogviszony miatt nem rossz a fizu, hiszen az alja nem sokkal kevesebb, mint a mostani bérem, de a teteje meg jóval több. Szóval egy-két órát ízlelgettem a dolgot, de aztán a fejemhez kaptam. Akarnám én azt??? Megkérdeztem magamtól, hogy Ancsa emlékszel, hogy mennyire más lett az életed, mikor letetted a szociális munkát? Emlékszel mennyire könnyebb lett az életed, mennyire más lett, mennyivel simább és lelkileg valamint mentálisan teljesen új, jó érzések törtek felszínre? Akarnál most ismét mások problémáival tevékenyen nap, mint nap foglalkozni? Akarnál kórházba hagyott babákkal, vagy pszichiátriai betegekkel, nehéz helyzetben lévő vagy nagyon beteg emberekkel, netán beteg gyerekekkel és családjukkal foglalkozni? Akarnád látni mindazt ami ott folyik? Akarsz a része lenni? Tényleg, komolyan szeretnéd főleg beteg vagy bajban lévő emberek életét, annak terheit vagy csak egy részét magadra venni? És abban a pillanatban nem is értettem, hogy miért merült fel bennem egyáltalán, hogy ismét szociális területen dolgozzak. Amíg benne dolgoztam, nem is tudtam mennyire nehéz amit csinálok, így hát a mai napig is csodálom azokat akik csinálják, és jól csinálják. Nem vettem észre akkor még, csak csináltam amit kellett. Csupán miután váltottam, akkor szembesültem vele, hogy "lehet így is élni?" Lehet sokkal felhőtlenebbül, boldogabban, felszabadultabban, úgy hogy nem szívja el az erőmet a szélmalomharc! Aki benne van, az akkor ott nem is tudja, mennyire más, mikor már nem kell naponta szembesülni mindezekkel. Szóval nem, nem akarok szembesülni a nem megfelelő ellátással (vagy az ellátás hiányával), a gyógyíthatatlan betegséggel főleg nem gyerekeknél, nem akarok a kisírt szemű családtaggal beszélgetni, nem akarok a kilátástalansággal, a reményvesztettséggel, nem szeretnék otthon este azon gondolkodni, hogy nap közbe mi történt, nem akarom hogy felsejtődjön előttem valakinek az arca, a tekintete, a szeme, nem akarom ismét hazavinni a munkám terhét, nem akarom ezt a pszichés megterhelést! Kösz nem! Még több pénzért se! A pénz fontos, de azért nem adnak nyugalmat, lelki békét, stb. Hmm., és itt még a betegséggel és a halállal való szembenézés is a munkám része lehetne, ami valamelyest időseknél jobban elfogadott, hogy a halál is az élet része, de hát lesznek még ott akár súlyos, gyógyíthatatlan kisgyermekek, fiatalok, családapák vagy családanyák is, na meg pszichiátriai betegek, hospise? Nem, nem akarom! Nem vagyok rá felkészülve. Szóval úgy engedtem el a gondolatban felmerült lehetőséget, hogy nem is értettem miért gondolkodtam rajta egyáltalán?

A második kilengés - megint volt barátnős tali, tök jó volt, de már megint nem úgy viselkedtem ahogy kellett. Főleg arra gondolok, hogy kértem sütit - csokis brownie-t, meg forró csokit és presszókávét.

De már a forró csokit nem tudtam magamba tuszkolni, még a tali végéig se. Nem is tudom, hogy gondoltam, hogy ennyi cukor belém fér... Pedig pontosan tudom, hogy nem, nem fér. Hiába nem gyarapodik a súlyom, a hasamra úgy rakodik a zsír, hogy ezzel már valamit kezdeni kell. Az okosok azt mondják, hogy a hormonális változások miatt van, mert jelentősen megváltozik a test raktározó és energiafelhasználó képessége. Az ösztrogén miatt van, mert az határozza meg, hogy hova terjeszkedik a zsír. És az ösztrogénszint csökkenésével a hasra vándorol az elraktározott zsír. Nos nekem meg sok van raktározva, szóval most mind a hasamra megy... A francba... 

Harmadik kilengés - hétvégi kapkodás

Na ennek is véget vetek ezennel. Szombaton egész nap jöttem-mentem. Bevásárlás otthonra, majd anyukámmal egy következő kör, piac, húsáruház és egyéb beszerzési helyek. Aztán irány haza, főzés, mosás, takarítás. Közbe jöttek a lányomék, hozták a kutyát, aztán a fiamékkal közös étkezés, előtte hazavittem őket az uszodából, vacsora után meg bevittem őket a városközpontba - óriáskerék, forralt borozás, karácsonyi vásári nézelődés, stb. Vasárnap hajnali 6 órakor irány a piac, dél volt mikor összepakoltunk, addig adományt gyűjtöttünk, majd onnan irány az ételosztás, 2 óra körül értem haza, addig még nem ettem, nem ittam, nem pisiltem.

Akkor gyorsan pótoltam ezeket, majd felkerekedtem és vittem ebédet anyukámnak, beszélgettem vele egy kicsit. Mielőtt elindultam otthonról indítottam egy mosást. Majd mikor hazaértem, akkor jöttem rá, hogy ha leülök, akkor már nem fogok tudni felállni, mert annyira fáradt vagyok. De eszembe jutott, hogy a zsámolyos cipőtároló már csak aznapig akciós, amit a fiam venni akart, szóval irány az üzlet, közben mielőtt elindultam teregetés, újabb adag mosás. Aztán irány nemsokára a fiatalokhoz, elvittem a cipőtárolót. Reggel 6kor indultam de este 6 elmúlt mire le tudtam ülni. Nem is nagyon cifráztam, beszéltem pár szót a lányommal telefonon, majd hazaért a férjem is, szülinapba volt egy barátjánál, vele is megbeszéltük a napi történéseket, majd bizony én már 8 óra körül lefürödtem. 

Amint lefeküdtem éreztem, hogy ez már nem nekem való! Vissza kell venni a tempóból. Erre a hétvégére nem is fogom bevállalni se a piacot, se az ételosztást. És még az is lehet, hogy pihenni fogok. Talán vasárnap... Mert a szombat az ugye munkanap lesz, és a vak nagybátyámat is vinnem kell bulizni, így még az a nap se az lesz, amikor semmit se csinálok. De talán a vasárnap! Talán...