Szeretetnyelv

Még régen, valamikor a főiskolán tanultam a szeretetnyelvről.

Azt mondják, mindenkinek van elsődleges és másodlagos szeretetnyelve és leginkább úgy tudjuk meg, hogy mi a másik szeretetnyelve, ha megfigyeljük miként fejezi ki a szeretetét mások iránt. 

Na szóval az én férjem elsődleges szeretetnyelve: az étel, a főzés és az általa készített étellel való etetés.

Ha valakit kedvel, akkor etetni akarja ("Nem vagy éhes? Ettél már valamit? Kóstold meg! Csak egy falatot! stb."). Mondjuk ez látszik is rajtam, és talán azért is van, hogy sok férfinak megromlik a kapcsolata a párjával, ha az már nem olyan karcsú, mint fiatalkorában, sőt némelyeknél ez még válóok is lehet, nálunk a férjemet nem zavarja a túlsúlyom. Mondjuk engem igen, de főleg az egészségem miatt. 

Na szóval a férjem fő szeretetnyelve: az etetés, a táplálás. És ez olyan szempontból fontos, hogy most hétvégén ismertük meg a fiam barátnőjét, aki első pillanattól kezdve szimpatikus volt a férjemnek is. Ezt egyből le lehetett venni, mert folyton etetni akarta. Pedig a férjem elég kritikus (nem mintha lenne rá oka, hogy bármi alapján kritizáljon másokat), bizony a lányomnál se volt szimpatikus neki egyik korábbi udvarló se (a mostani már igen) és a fiam korábbi barátnőivel se volt feltétlen kibékülve.

De kezdjük az elejéről. 

Elérkezett végre a péntek amit már két hete vártunk, vagyis mikor jött a fiam és a leányzó. Natália a becsületes neve, Natinak szereti ha szólítják. Pénteken megint sz@r napom volt, olyan fejfájással ébredtem, hogy hiába vettem be gyógyszert, a fejfájás elmúlt, de olyan erősen fájt a szemem még utána is, hogy már attól volt szinte hányingerem. Pedig tudtam, hogy aznap toppon kell lennem, nem nyafoghatok, nincs idő betegnek lenni, mert munka után irány haza, hiszen jönnek vacsorára a fiatalok. Előtte még mentem egy kört, mert vennem kellett gluténmentes levestésztát, és a pörkölt mellé is valamit, amivel tálalhatom. A fiam kérte, hogy tárkonyos ragulevest csináljak és sertéspörköltet, persze nokedli nem jöhetett szóba, mert a leányzó gluténérzékeny. És lehet, hogy rizslisztből is finom a nokedli, de nem ilyenkor kell kipróbálni, így hát biztosra mentem, vettem gluténmentes tésztát. Persze nem olyan egyszerű ám, hiszen fogalmam se volt, hogy melyik lehet jó, az árat nézzem vagy azt, hogy miből van? Aztán még kifurikáztam a szomszédos településre is, ahol a volt kolléganőim szerint a cukrászdába gm tortaszeletek is vannak, ráadásul nagyon olcsón. És valóban, olyan árak vannak, mintha visszamentem volna az időbe néhány évet. Itt a városba egy tortaszelet 1000 Ft minimum, ott meg kb. a fele. Ráadásul volt gluténmentes is. A sütiválaszték meg olyan széles volt, hogy majdnem elcsábultam, de aztán észbe kaptam, hogy inkább hozok a gm tortaszeletekből kettesével és akkor nem kell észbe tartani, hogy melyik a gluténmentes és melyik nem. 

3 óra körül fogtam neki a főzésnek, aztán 5 óra után érkeztek a fiatalok. A kislány első ránézésre szimpatikus volt. Beleillik a fiam "zsánerébe", vékony, fekete hajú, alacsony, egyszerű, visszafogott, szinte semmi smink. A leányzó ajándékokkal érkezett, nekem és a férjemnek is hozott jelképes ajándékot (virág, csoki, stb.) és házi, saját készítésű sósrudat és hókiflit is hozott. Anyukájával csinálták még mielőtt elindult otthonról. Annyira cuki volt, pedig nem vártunk semmi ilyesmit, eszünkbe se jutott, csak azt szerettük volna, hogy végre megismerjük. Hasonló a neveltetése, mint a fiamnak, még az a hagyományos, régimódi értékek a jellemzőek rá is. Talán azért, mert idősebb a fiamnál. A lányommal egyidős, vagyis 2 év a  korkülönbség köztük. Ez ránézésre nem látszik. Sokkal fiatalabbnak tippeltem, csupán mikor beszélgetés közben elmesélte, hogy már 8 éve dolgozik a bölcsibe, akkor kérdeztem rá, hogy mégis hány éves? 

Röviden: Budapesten született és ott is él, nem túl régen költözött el a szüleitől, de nem messze lakik tőlük. 8 éve dolgozik egy református egyház által fenntartott magánbölcsődében, kisgyermeknevelő, de az eredeti diplomáját talán marketing, vagy nem is tudom milyen szakon szerezte. Sima vállig érő fekete haja van, natúr smink, vagy smink nélkül jött, ezt nem tudom, csupán a körme volt megcsináltatva, de az is visszafogott, mini francia. Annyira olyan érzésem volt, mintha már ismerném, hogy néha elcsodálkoztam, hogy csak aznap látom először. Nagyon kedves, figyelmes (persze ez még az elején gondolom mindenhol így megy), de abszolút az volt az érzésem, hogy nem megjátsza magát, hanem egyébként is ilyen. Beszélgetés közben többször felfedeztem a kommunikációjában a kisgyermekgondozót, bár ezt vélhetően észre sem vette. Minden érzését halkan de érthetően kimondta, visszajelezte. Pl. mikor a férjem a trombózisával fárasztotta, akkor is "jaj, nagyon sajnálom..., vagy nagyon nehéz lehetett, milyen jó, hogy végül nem lett baj, stb." de olyan hangsúllyal, ahogy a kisgyerekeknek mondják, mikor azok panaszkodnak a szüleiknek vagy az óvónéninek. Annyira cuki volt. A férjem meg élvezte, mert én nem annyira szoktam sajnálgatni. Na jó, lehet csak nem így fejezem ki :)

Aztán még inkább a férjem szívébe lopta magát, mikor elfogadta a házi páleszt a vacsora előtt. Én soha nem iszom, pálinkát meg főleg nem. A vacsora jól sikerült, finom lett minden, bár a tésztában nem voltam biztos, hogy azt úgy és addig főztem ahogy kell. De jó lett. A fiam azt mondta, hogy nem is érzi a különbséget a normál és e között a tészta között, és a vacsora végeztével azt mondta, hogy szívesen elvinnék ami megmaradt étel, mert ízlett és jó lesz másnap ebédre. Aztán jött a süti, vagyis tortaszeletek, aminek nagyon örült, és köszöntgette, hogy milyen figyelmes vagyok, meg hogy nem kellett volna... Ekkor meséltem el neki, hogy még ételízesítőt sem mertem tenni a levesbe, mert arra is az volt írva, hogy nyomokban glutént tartalmazhat. Megnyugtatott, hogy semmi baj nem lett volna... 

Vacsora után még beszélgettünk, és kb. fél 10 felé mondták azt, hogy ők akkor mennének. Őszintén nem bántam, mert másnap reggel ugye piacra készültem. A fiam bár dolgozott szombat és vasárnap is, azért megoldották a kollégákkal, hogy ne este 8-ig legyen szombaton, hanem fél 5-kor lelépett. Nati addig elment és szétnézett a plázába, ahol a fiam is dolgozik, aztán délután 5 körül jöttek, mert megbeszéltük, hogy elmegyünk a lányomékhoz, közösen vacsorázunk, így őket is meg tudja ismerni. A férjem főzött (természetesen....), vittük a vacsorát meg a fiatalokat. Nagyon jó hangulatú este volt, beszélgettünk, sztorizgattunk, képeket nézegettünk. Olyanokat nevettünk, mint már régen. Aznap este is előjött a férjem szeretetnyelve, vagyis etetett mindenkit és ettől boldog volt. Imádta, hogy dicsérgetik, hogy milyen finom amit főzött. Kihasználva ezt a férjem, le is csapott az alkalomra és egyből jelezte, hogy csinál másnap is vasárnapi ebédet, és addig el ne utazzon haza a leányzó! 

A gyerekeimmel meg is beszéltük, hogy ebből is látszik, mennyire szimpatizál a férjem Natival, hogy eteti. Persze a kislány nem sokat eszik, hiszen kis vékonyka. Nem, nem azért, mert szégyellős, a fiam elmondása alapján is mindig nagyon keveset eszik. De a férjem nem tukmálta, csak elégedettséggel töltötte el, hogy etetni tudta. 

Hiába no! Ez az ő szeretetnyelve.

Amíg a férjem főzött, addig én ma is kimentem a zsibire, hiszen a piac ma sem maradhatott el. Tegnap semmit sem vettem, de ma azért akadt ez-az. Vettem két usb-vel tölthető mozgásérzékelős szappanadagolót, és egy bio ashwagandha-t, mindezért fizettem összesen 2000 Ft-t, a szappanadagolók darabja kb. 7-8 ezer, az ashwagandha meg 6000 Ft. lenne csak magába. Aztán vettem még a lányomnak eladásra egy Burton snowboard dzsekit, azon is lesz néhány ezer forint haszna, és készülve a mikulásra, illetve a karácsonyra, vettem szaloncukrokat (dubai pisztáciás, kávés, rumos-kakaós, körtepálinkával töltött). Aztán egy másik árusnál meg bizony isten nem akartam, de akkor bontott ki két cigány asszony pár dobozt, amibe közeli lejáratú (2024.12 hó) kekszek és csokik voltak. Válogattak, kérdezgették az árust, hogy mi mennyibe kerül. Nem adta sokért, de még így is alkudoztak, jajjgattak. Az árak alapján én is odafurakodtam közéjük és elkezdtem egy szatyorba pakolni, amit úgy gondoltam, hogy jó lesz az, hiszen jön a mikulás meg a karácsony, pl. gullon keksz (abból szoktam a sütés nélküli torta alját készíteni, meg anyukám is szereti a kávé mellé), aztán vaníliás karika, likőrrel töltött csokoládé, ilyesmi. Amint látta az árus, hogy pakolom a szatyrot, meg a két asszonyság is elment, azt mondta, hogy ne válogassak, vigyem el egybe... Eszembe se volt, de mikor azt mondta, hogy odaadja az egészet 5000 Ft-ért, akkor elkerekedett a szemem és nem válogattam tovább. Csak a gullon kekszek többe kerültek volna, hiszen 12 csomaggal volt és több, mint 900 Ft egyébként darabja. A likőrrel töltött csokoládé se olcsó, az is volt vagy 30-40 darab, és akkor még ott van vagy 8 csomag vaníliás karika, 5 csomag Milka és Vadász mikuláscsomag, meg a többi.

Két nagy szatyor volt összesen. Össze se számoltam, hogy mennyibe kerülne, csak elhoztam. Vittem anyukámnak is belőle, és a szaloncukrokból is kapott, meg persze a fiatalok is részesültek belőle. Külön felhívtam a figyelmét anyukámnak a dubai pisztáciás szaloncukorra, ami most menőnek számít, pedig szerintem nem nagy szám. 

Most már itthon vagyok, pihengetek, kávézgatok (ja, tényleg kávé is volt a közeli lejáratú dolgok között, azt is elvittem anyukámnak), és gondoltam megírom, hogy majd ha évek múlva visszaolvasom, vagy az unokámnak mesélek arról, hogy ismertem meg az anyukáját, akkor tudjam, ez volt az a hétvége. 

Egyébként tegnap lett volna az általános iskolás osztálytalálkozóm is. Bár úgy volt eleinte, hogy megyek, de mikor kiderült, hogy ezen a hétvégén jön a fiam párja, akkor lemondtam. Küldtek képet azok akik ott voltak.

Nem mondom, hogy mindenkit megismertem kép alapján. Talán kb. a felét. És biztos szégyen, de van akinek mikor olvastam a nevét, akkor se jutott eszembe, hogy volt ilyen osztálytársam. De aztán felmentettem magam, hiszen a mai napig nem tudok neveket megjegyezni. Összegezve mindent, úgy érzem jól döntöttem, az osztálytalálkozó az a múltról szól, a fiam választottjának megismerése, meg remélhetően a jövőről. És mindig előre kell nézni, ugye?