Tegnap óta pörgök.
Úgy kezdődött, hogy betettek egy asztalt az irodámba, de csak betették az ajtóval szembe. Funkcióját se tudta ellátni, mert úgy fordították, hogy beférni se lehetett a köríves részéhez. Fogtam hát magam és elkezdtem tologatni a bútorokat, átrendezni az irodát. Aztán eszembe jutott, hogy de hát ez a kormányhivatal, itt nem lehet csak úgy átpakolni a bútorokat engedély nélkül... Szóval tegnapelőtt délután rendeztem át, tegnap reggel meg már korán a főnöknél kezdtem, hogy "utólagos engedelmeddel...". Lejött, megnézte, jóváhagyta, sőőőőőőőőt, azt mondta, hogy úgy rendezem be az irodámat ahogy én akarom, nem szól bele... Aztán itt ragadt nálam...
Belekezdett a monológjába, és panaszkodott. Olyan dolgokat mondott, amitől a szemem kikerekedett. Elvileg januártól jelentős átalakítás lesz, aminek az általa elmondottak alapján ő is áldozatul esik/eshet. A többi általa elmondott dolgot le se írhatom, mert még nincs róla hivatalos, pecsétes papír, de ha valóban úgy lesz, akkor az nagyon sok ember ellátására lesz hatással.
Na mindegy, szóval reggel sokáig panaszkodott, addigra már vártak a betegek, de nem tehettem ki, mégiscsak a főnököm. Összetorlódtak a vizsgáltok, úgy pörögtem utána, hogy egész nap egy kávét ittam, azt is addig főztem le, míg kiszaladtam egyetlen egyszer pisilni. Ennyi volt. Egy pisi, egy kávé. A többi munka-munka-munka.
Aztán megkért a férjem, hogy menjek el érte, vegyem fel hazafelé. Így is tettem, pedig a kerekeket kellett volna elhoznom anyukámtól, mert ma kerékcsere, olajcsere, és diagnosztika vagyis általános átvizsgálása lesz az autónak. Az öcsém csinálja, de csak tegnap vagy ma ér rá. Tegnap nem volt jó, mert munka után Tisza sziget gyűlésre mentem, és így hogy még a férjemet is haza kellett vinnem, nem fért bele. Ráadásul még vendégek is jöttek tegnap hozzánk mikor hazaértünk. A vendégeknek is jeleztem, hogy nekem fontos dolog miatt el kell mennem, de amíg el nem kellett indulnom, addig jó házigazda voltam. Viszont mikor eljött az idő, elköszöntem tőlük, felkaptam a kabátot és rohantam a volt kolléganőmért, mert még őt is felvettem és úgy mentünk a gyűlésre, ami 6 órakor kezdődött. 7 óra után hívott a nagybátyám felesége (ők voltak nálunk vendégségbe), de kinyomtam, mert nem tudtam felvenni a megbeszélés miatt. Ismét hívott, megint kinyomtam. Aztán már a férjem is hívogatott. Nem értettem, tudták hova jöttem, tudhatták, hogy nem tudom felvenni... Visszaírtam a férjemnek cseten, hogy "mivanmár???" Ő meg írta, hogy véletlen a vendég kabátját vittem el, akik már haza is mentek a szomszéd településre, de nem tudnak bejutni a házba, mert a kabát zsebébe van a kulcs.
Atyaúristen! Szegények visszajöttek, lerohantam a kabáttal a megbeszélés közepén, sokan csak néztek, hogy ennek meg mi baja? Mert nem értették, hogy ha pisilni szaladok, akkor minek a kabát? Azért a körülöttem ülőknek elmondtam, hogy nem őrültem meg, csak elcseréltem a kabátot a nálunk lévő vendéggel, azt adtam vissza. Nagyon murisnak találták... 8 óráig tartott a megbeszélés, utána még hazavittem a volt kolléganőt, a kocsiba még átbeszéltük az elhangzottakat, stb. Aztán irány haza, otthoni teendők, majd fürdés, fekvés. Közben a fiam rám írt, mert akkor utazott haza Bp-ről, ott volt a barátnőjénél 3 napot és unatkozott a buszon egyedül hazafelé, szóval csetelt velem. Nyilván nem mondtam neki, hogy álmos vagyok, hanem még haza nem ért, szórakoztattam. Reggel viszont valami okból már 4 órakor ébredtem. Nekifogtam mosni, ruhát hajtogatni, olyasmit csinálni, amit lehet csendben is. Irány a munka, közbe utána nézni az adományozás jogszabályi hátterének, az alapítvány, egyesület létrehozásának, stb. Pörög az agyam ezerrel.
Olyan felfokozott hangulatba vagyok, hogy mikor a jogász kollégám körbejárta az osztályt, hogy akar-e valaki jelentkezni önkéntes tartalékos kiképzésre, hirtelen felindulásból még arra is igent mondtam. Ez mondjuk azért jó, mert így megint motivált leszek, hogy jövő májusra, mikor be kell vonulnom, (ha főni jóváhagyja, hogy két hétre lelépjek... ), akkorra ismét jó formába legyek, szóval megint el kell kezdenem módszeresen az edzést. Nem csak úgy immel-ámmal, ahogy most csinálom (vagy nem csinálom).
Tudom-tudom... Azt mondják, hogy az önkéntes tartalékosok lesznek az önkéntes golyófogók ha... De most őszintén ha eszkalálódik a helyzet... Nem gondlom, hogy ezen fog múlni. Na mindegy. Még azt se tudom, hogy a főni jóváhagyja-e? Mert írásba kellett jelezni, és természetesen úgy írtam, hogy amennyiben a munkaszervezés és a főni is jóváhagyja, akkor mennék. De még nem jött válasz...
Munka után irány a csajokkal a Frei kávézó, egy kis pletyi, közbe rohanás a téli kerekekért, majd az öcsémhez, remélhetőleg gyorsan kész lesz (nem lesz semmi gebasz a kocsival) vissza a csajokhoz, pletyi folytatása. A holnapi program is fullon van, és holnaptól komolyan be kell iktatni ismét az edzőtermi súlyzós és futós edzéseket is, nem csak a könnyített verziót egy kis szaunázással.
Vasárnap nem csak vásárolni megyek a zsibire, hanem besegítek a csoporttagoknak is az árusításba, aminek a befolyó összegéből adventi ételosztást fogunk csinálni. A csoportból egyébként most írtak, hogy ingyen mehetünk árulni, helyet is foglalnak nekünk a piacfelügyelők, behajtási pénzt és helyfoglalási díjat se kérnek. Az adománygyűjtést is engedik. Úgy látom, hogy sokan, nagyon sokan szeretnék már a változást. Vagy legalábbis annak a lehetőségét.
Mindig elfelejtik az emberek, hogy nem egy ember hozza el a változást, hanem azok akik beállnak mögé.
Húúú, lehet az én koromban, már lassítani kellene... Nem tudom mi történt, néhány napja még pont az ellenkezőjét éreztem - Buddha üzemmódba voltam.
Na mindegy, pont tegnap írtam a fiamnak, hogy még soha életembe nem volt ilyen érzésem, mint valamelyik nap. Azt éreztem, hogy ha a jelenlegi párjával komolyra fordulna a dolog, akkor ő is sínen lenne, meg a nővére élete is úgy tűnik, jó irányba halad, szóval azt éreztem, hogy bármi is történne már velem, akkor is megnyugvás ez a helyzet, hogy mindkét gyerekem élete jó irányba halad. Még soha, de soha nem érzetem ezt, és nagyon jó, melegséggel eltöltő, megnyugtató érzés volt. Egy pillanatra az jutott eszembe, hogy ilyen lehet, mikor az idősek elfogadják az elmúlást. De nekem még eszembe se jutott, hogy meghalok vagy megbetegszem, csak egy ilyen nagyon kellemes, pozitív megnyugvást éreztem.
Most megyek, pakolok, indulok a csajos talira.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése