Érzések...

Tegnap pl. düh, elkeseredettség 

Előzmény: - Betegvizsgálat

A beteg végzett az orvosnál, hozzák az iratanyagát, az asszisztens felhívja a figyelmemet, hogy készüljek fel, mert "nagyon gáz a nő". - OK. Gyakran előfordul ez nálunk, ezért próbálok érdeklődni, hogy mit ért ez alatt?  Mi rajta a gáz? Nem fejti ki, csak annyit mond: nagyon sokat beszél és nagyon teátrális. Készülök fel az iratanyagból, és az orvos által leírtakból is, hogy mire behívom, már nagyjából képbe legyek. Látom, hogy azt írta a beküldött nyilatkozatában, hogy nagy szüksége lenne rá, hogy megkapja az 50 %-ot, mert akkor jogosult lenne az özvegyi nyugdíjra. Látom, hogy most nem dolgozik. Hm, ilyenkor még nem tudom, hogy azért nem, hogy ezzel is azt mutassa, hogy nem tud, és még csak véletlenül se azt a szakvéleményt írjam, hogy rehabilitálható? Vagy tényleg nem tud dolgozni? Szóval behívom a beteget. Elkezdődik az interjú, kiderül, hogy felmondtak neki és ez is  nagyon megviselte, mert mindig is dolgozott, de mióta az édesapja meghalt, majd a párja is, nem tudta ezeket feldolgozni (elhúzódó gyászreakció) és olyan mentális és fizikai állapotba került, hogy nem csak dolgozni, de létezni is alig tud. Aztán mivel vagyonőrként dolgozott, ott nem maradhatott ilyen állapotba. Bár ahogy elnézem, elképzelni is nehéz, hogy miként tudott egyáltalán dolgozni, hiszen menni is alig tud, még bottal is. Hajlott hát, vékony aszténiás alkat, szürke, beesett arc, üres tekintet, lassú, szemlátomást fájdalmas mozgás... Rákérdezek, hogy valóban jól látom, hogy szinte folyamatos volt a munkaviszonya idén tavaszig, amióta már nem dolgozik? Igen, bólogat. "Mindig is dolgoztam, aztán kaptam munkanélkülit, most meg a 22.800 Ft-ot." Elsírja magát. Nyilván itt nincs idő arra, hogy mindenkivel segítő beszélgetést folytassak, és nekem nem is ez a dolgom, meg pszichiáter se vagyok, hogy lemenjek az állapota mélyére, és a volt kolléganőm, aki még 7 évvel ezelőtt betanított, nos ő is többször felhívta a figyelmemet, hogy én itt egy szakértő vagyok, nem segítő szakember, szóval szigorúan irányított kérdés-válasz interakcióba vegyek csak részt, és ennyi! De hát ember is vagyok, és most (is) úgy éreztem, hogy ennek az embernek most másra van szüksége, nem a hivatalnokra. Azt persze nem engedtem, hogy mélyebbre menjen, próbáltam kibillenteni ebből a helyzetéből, de empatikusan. Igyekeztem visszaterelni oda, hogy miért is van itt. És ez sikerült is. Nem volt teátrális, csak frusztrált és végtelenül elkeseredett (de az is lehet így utólag visszagondolva, hogy az éhség miatt szédelgett, amiatt gondolták az orvosnál, hogy megjátsza magát, hogy csak alibiből csinál úgy, mint aki mindjárt összeesik). A i-re a pontot az tette fel, mikor elmondta, hogy valóban csupán 22.800. Ft-ból él, senki nem tud neki segíteni. Egy testvére van, aki tanyán lakik, ő szokott neki 3-4 naponta ételt vinni, amikor beutazik a városba, a lánya is messzi lakik, azok is alig élnek meg a gyerekekkel a kevéske kis pénzből, de azért a lánya hétvégente elutazik hozzá, akkor elviszi a szennyest és hozza a tiszta ruhát vissza, mert már mosógépe sincs, meg tv-je se, meg semmi. Már mindent eladott, hogy ennivalót tudjon venni, meg tudja a villanyszámlát fizetni, de már azt se tudja... Megint elsírja magát: "tudja, van olyan, mikor egy szelet kenyér jut egy napra... akkor azt szoktam csinálni, hogy 3 felé vágom, 1-et megeszek reggelire, a másik kettő részt meg vissza teszem egy zacskóba, hogy ne száradjon meg és azt eszem ebédre, meg uzsonnára." Ekkor éreztem, hogy ez a kő kemény valóság, mert sokszor előfordul, hogy próbálnak túlzásokba esni, de ez az ember itt előttem, ez tényleg az igazat mondja! És ez volt az a pont, ahol azt éreztem, hogy k@pja be az összes döntéshozó, és kerüljenek ilyen helyzetbe, hogy megtapasztalják, hogy bizony vannak emberek, akik egy életet végigdolgoznak, majd megbetegszenek és ha egyedül maradnak, akkor bizony még ennivalóra sincs pénzük. Persze jó kis lózung, hogy "nem hagyunk senkit se az út szélén..." És akkor ez az ember itt előttem? Vele mi van??? Egy darabig fel lehet élni a lakásberendezést, el lehet adni a tv-t, a mosógépet, a hűtőt (hiszen arra úgy sincs szükség, ha nincs mit beletenni), stb. De mi lesz utána? És akkor még azt mondom, hogy itt végül happy end lett, mert a betegsége miatti egészségkárosodása még a szükségesnél is jóval több lett, így jogosult lesz ellátásra és még a mellé özvegyi nyugdíjat is fog kapni. Aztán még beszélgettem vele, és azt vizionálta, hogy ha fog kapni annyi pénz, hogy tudjon enni, meg a villanyt ki tudja fizetni, akkor azt beszélte a pszichiáterével, hogy tud majd szerezni neki állást, ahol csak leszázalékoltak dolgoznak, és négy órába még dobozokat is hajtogathat. Ettől a jövőbeli képtől pedig, hogy hirtelen "majd milyen sok pénze lesz", olyan boldog lett, hogy még a szürke arca is mintha egy kicsit rószaszínre váltott volna. Ezekben az esetekben úgy szeretném, ha a jövőbe látnék... Hogy lássam, valóban jól alakultak a dolgai. De hátha amikor majd visszajön vizsgálatra 2 év múlva, hátha megemlíti, hogy emlékszik, hogy én voltam az aki... Szóval itt jól alakult a dolog, mert ha minden jól megy, akkor közel annyit fog kapni, amiből már emberhez méltóan (szűkösen) de meg lehet élni. De biza látok sokszor olyat is, hogy hiába dolgozta végig az életét (pl. építőiparba, vendéglátásba, mezőgazdaságba, utolsók közti egyik ügyfél pl. hajón matrózként) nem voltak bejelentve! Így pedig nem lesznek innen se jogosultak ellátásra, hiszen nincs szolgálati idejük amiből a járulékokat vonták volna. Marad a 22.800. Ft., már persze ha legalább 50%-os az egészségkárosodásuk. Hát b@sszák meg a 22.800 Ft-ot! Éljenek meg ők ennyiből, vagy legalább éljenek egy hónapig ilyen körülmények között, vagy legalább lássanak már olyan embert, aki ennyiből él! Szóval düh, frusztráltság, elkeseredettség, és tenni akarás ez ellen a jelenlegi embertelen, igazságtalan, tényleges szociális háló nélküli, nemtörődömség ellen! De egy minimális megnyugvás is, hogy legalább ennek az egy embernek most jobbra fordul a sorsa. És bár nem szabad megmondanom a vizsgálatkor, hogy mire számíthat, (mert még nem lezárt a dolog), de nem érdekelt, hogy mit szabad és mit nem. Elmondtam neki, hogy már nem sokáig kell a 22.800-ból élni!

Más érzelem: valamelyik reggel - halálfélelem.

Tekerek bicajjal a munkahelyemre, amikor is úgy süvít el mellettem egy csuklós-busz a szűk kétsávos úton, ahol fel van festve a kerékpársáv, hogy már szinte akkor hozzám ér, mikor még csak a busz fele ment el mellettem és érezhető, hogy a busz vége úgy fog csapódni, hogy hozzávág a járdaszegélyhez. Egy fél pillantom van arra, hogy a bicikliről a járdára ugorva elkerüljem ezt, a bicaj perce marad az út szélén, arra már nincs idő és mód, hogy azt is mentsem. De így, hogy nem gurultam tovább, így csak a kerékpár kerekét szorítja a szegélyhez és pont megúsztam a balesetet és a kerék se hajlott meg, talán 1-2 cm-re lehetett tőle a busz. Ha nem ugrok le és továbbgurulok, akkor tutira elsodor, vagy hozzászorít a járdaszegélyhez. Hirtelen az se jutott eszembe, hogy megnézzem hányas számú busz volt. Akkor, abba a pillanatba csak arra gondoltam, úristen ezt hogy úsztam meg? Aztán egész nap ezen kattogtam, hogy egy érzékenyítő tréninget kellene a buszvetőknek tartani, ahol a családtagjuk a kerékpáros. Akkor vélhetően megtanulnák, hogy kell előzni ezen az útszakaszon. Igen, valóban nem szerencsés, hogy egy szűk úton van felfestve a biciklisáv, ahol ha szembe jön egy autó, akkor már nem férnek el egymás mellett, ha biciklist kell kerülni, na de akkor is. Tudom, hogy minenki siet és a busznak is van menetideje, de nehogy e miatt kelljen már balesetet szenvedni! Azt nem tudom, hogy a buszos a visszapillantóba belenézett-e? Látta-e, hogy csak a jószerencsén és a gyors reakciómon múlott, hogy sikerült megúszni a dolgot? Vagy észre se vette? Ha az ő lánya menne ott biciklivel és így járna? Akkor vélhetően nagyon fel lenne háborodva. A másik megoldás meg az lenne, ha lenne normális kerékpárút. Ezen a szakaszon sokan a járdán bicajoznak, de az meg a gyalogosokra veszélyes. Vagy az is megoldás lehetne, ha nem azon az úton járnék, hanem más útvonalon. Vagy  ha nem biciklivel közlekednék. Na mindegy, megúsztam, élek, és a bicaj se tört össze. 

Egyéb, más érzés... 

Ambivalencia, avagy zavar a rendszerben.

Vannak olyan napok, mikor bármit is csinálok, úgy nézek ki mint akit kifacsartak (anyukám úgy mondaná, mint a mosott sz@r). Máskor meg (nagyon ritkán) ragyogok (már persze csak magamhoz képest) :)

Szóval valamelyik nap épp ez utóbbi volt, tök jól éreztem magam, és mintha a külsőm is a belső érzésemet tükrözte volna. Belenéztem a tükörbe és azt mondtam: na csajszi, ma csecse vagy!

Épp boltba indultam és a boltba történt a zavarodottságom. Egy pasi oda jött hozzám, és a segítségemet kérte. Ez semmi különös, próbálok segíteni. Aztán egyszer csak azt veszem észre, hogy flörtöl velem és a segítségkérése már arra kanyarodik, hogy csirkét szeretne sütni zöldségekkel, és én azt hogy szoktam csinálni? Milyen zöldségeket vegyen köretnek? Aztán arról érdeklődött, hogy én milyen zöldségeket szeretek? Meg szívesen főzne nekem... 

MIIIIII? Mi van??? Micsodaaaaa??? 

Egyszerre éreztem, hogy menekülnék, meg különben is mit képzel, és hogy veszi a bátorságot? De közbe meg eleinte nem volt tolakodó, de akkor is! Rövidre zártam a dolgot, hogy nyilván olyan zöldségeket vegyen amit ő megenne. És távoztam. De csak utánam jött, hogy legalább annyit segítsek, hogy mi az a zöldség ami jó a csirkéhez és úgy néz ki mint az uborka? Odaböffentettem neki, hogy az cukkini és a másik oldalon találja. Amint elment a cukkini felé fogtam magam, és mint akit kergetnek vásárlás nélkül a kijárat felé vettem az irányt. Rájöttem, hogy nem tudom kezelni az ilyen helyzetet. Mondjuk nem is volt rá szükségem azt elmúlt évekbe... Aztán azon is gondolkodtam, hogy ha egyedülálló lennék, akkor pl. ez akár még jó duma is lehetne egy kapcsolat kezdetének. De ki tudja? Lehet hogy egy sorozatgyilkos, aki így szedi fel az áldozatait. Szóval fura volt, egyszerre jóleső érzés, de ugyanakkor zavarbaejtő és ijesztő! 

Újabb érzés: aggodalom

Nem, most nem a családtagjaimért, hanem az egyik kollégámért. Az is lehet, hogy teljesen felesleges. A héten jöttem vissza a két hét szabadságról és azt tapasztaltam, hogy a "kedvenc" dokim, aki már 70 pluszos, olyan más mint szokott lenni. Imádnivaló, cserfes, mindig életvidám, és fáradhatatlan (ha mondanám neki, hogy főorvos úr jöjjön már el segíteni hétvégén felásni a kertet, nos jönne), szóval  most mintha olyan más lenne. A többi kolléga is megerősített, hogy igen, egy ideje olyan, mintha mindig fáradt lenne, a betegekkel is türelmetlenebb, néha olyanokat mond, ami egyáltalán nem jellemző rá... 

Szóval mivel mindig megáll az irodám előtt mikor elhalad a mosdóba menet és vagy egy viccet mond nekem vagy valami anekdotát, vagy csak érdeklődik hogylétem felől, esetleg elmeséli, hogy mi történt vele a napokba... Szóval egy ilyen alkalommal megemlítettem, hogy a hangja olyan más, kissé rekedtes, fáradt. Azt mondta mosolyogva: csak "fátyolos". Aztán beszélgettem még vele, hogy miként bírja ezt a hőséget, biztos nagyon megviseli, stb. És igen, bevallotta, hogy fáradt, ő is érzi, dehát eljárt már felette is az idő... "Meg kellene egy kicsit pihennem!" - de ahogy ezt kimondta, látszott rajta, hogy már meg is bánta, és a kezét lendítve el is köszönt, nem akarta folytatni a beszélgetést. Észrevette a főnök is, hogy a főorvos úrral nincs minden rendben, túl fáradt, mintha jobban meghajlott volna a háta is, mintha menne egyre jobban össze...  (mondjuk szerintem inkább mondták neki az asszisztensek), de a lényeg, hogy elküldte a dokit jövő hétre szabira, hogy pihenjen egy kicsit, mondván alig van munka (pedig jövő héten már sz@rásig lesz). De a kisöreg ezen inkább megsértődött. Neki ez a mindennapjai része, hogy ide bejön. Hetente csak 3 napot kellene dolgoznia, de mégis itt van hétfőtől-péntekig. Szüksége van arra az érzésre, hogy szükség van rá. Szerintem ez is élteti!  És egyébként ez igaz is, hiszen tényleg szükség van rá. A munkájára is, meg rá is, hiszen tényleg nagyon jó ember, jó a lelke, a kisugárzása, és jó vele egy légtérbe lenni. Szóval egyszer csak azt vettem észre, mikor beszélgettem vele, hogy aggódom érte. Aggódom az életkora miatt, aggódom, hogy mi lesz vele, ha tényleg egyre jobban lerobban? Ha nem tud bejárni dolgozni, neki az lesz a vége! És bár nem igazán szoktam imádkozni, azért érte elmondtam egy imát, hogy minél tovább jó erőben és egészségben együtt tudjunk még dolgozni!

Hát, most hirtelen ennyi.