Kb. egy hónapja írtam, akkor talán még kórházba volt a férjem, egy jó kis mélyvénás trombózis miatt, melyet azért ha őszinték vagyunk, elég jól megúszott. Alakulhatott volna drámaian is a helyzet, de valójában megijedni se volt idő, mert mikor kiderült, hogy mi a baj, akkor már ott volt a kórházba és haza se engedték.
Azóta már persze otthon van, és mára már elég nehezen viseli a semmittevést. Nem neki való ez. Más örülne neki, hogy igazából semmit sem csinálhat, csak pihen, olvas, filmet néz vagy ehhez hasonló teendői vannak, de a férjem, na Ő nem ilyen. A múlt héten már felmerült benne, hogy felhívja a főnökét és mondja neki, hogy had menjen dolgozni...
Mikor ezt előadta nekem, csak annyit mondtam: NOOOOOOOOORMÁLIS VAGY?
Egyrészt nyilván nem véletlen, hogy a doki nem engedi még dolgozni, másrészt nyilván táppénz alatt nem dolgozhat, mert őt és a főnökét is jól megbüntetnék, ha kiderülne. Meg az, hogy járkál már akár fél órát is, az nyilván nem ugyanaz, mintha napi 10 órában kemény fizikai munkát végezne, ráadásul kint a tűző napon. Szóval végül elfogadta és belátta, hogy OK, tényleg nem dolgozhat még...
Aztán most derült ki az is, hogy tavaly rábeszélték a bankkártyája mellé egy biztosításra, ami nem túl jó konstrukció, de most legalább jól jön, mert fizet a 30 napon túli táppénzre is. De ennek kapcsán utána néztem és hát azért sokkal-sokkal jobb biztosítások vannak, de persze az én férjem elhitte amit az ügyintéző mondott, hogy ez egy szuper ajánlat. Hát nem az, de legalább nem hiába fizette.
Most, hogy otthon van, megint beindult, hogy ha meggyógyul, akkor kimegy külföldre dolgozni... Hát nem tudom... Így volt ez márciusba is, aztán ahogy telt az idő, és tolódott a kimenetel időpontja, úgy ment el tőle a kedve. Én mindenesetre nem mondom neki azt se, hogy menjen, meg azt se, hogy ne. Mind a kettő lehetőségnek van előnye, meg hátránya is.
Aztán a munkahelyen végre úgy tűnik, hogy sikerül jövő héten elmennem egy hét szabadságra. A múlt héten mentem volna, hiszen akkor volt a férjem és a fiam szülinapja is, így terveimben szerepelt, hogy sütök nekik tortát, meg kerítek egy jó kis családi ebédet. De hát ugye megdölt a dolog, mert nem volt aki helyettesítsen. Ezen felbuzdulva fogtam magam és átbeszéltem a két szóba jöhető helyettessel, hogy melyik az a hét, amikor mind a ketten itt vannak. Mert ugye ketten már majd csak meg tudják oldani, hogy megcsinálják azt a munkát, amit én magam csinálok.
Szóval a múlt héten volt a fiúk szülinapja. Mivel dolgoztam, így esélyem se volt tortát csinálni, de a lányom átvállalta, pedig már ki is néztem, hogy honnan veszek nekik tortát. De őszintén mondom, amit a lányom csinál tortákat, azok egyszerűen ISTENIEK. Nem, nem vagyok elfogult, valóban nagyon finomak. Most pl. málnás-pisztáciás mascarpones tortát készített. Többet ettem belőle, mint amennyit lehetett volna... :) Így, hogy dolgoztam, így az egész szülinap olyan előkészítetlen volt, de ennek ellenére, vagy pont ezért, de tök jól sikerült. A férjem egy vicces ajándékot kapott, egy "kőműves kanalat", amin vagy egy csengő és pálinkás poharakat lehet beletenni. Klasszul becsomagoltam és olyan mókás volt ahogy bontotta ki... Azt hitte a formája miatt, hogy vasaló... De mikor kibontotta, annyira jót nevetett :) Egyből eszébe jutott, hogy ilyet vesz majd alkalmakra néhány kollégájának. A fiamnak egy spartan nevezést szerettem volna venni, de mikor oda jutottam, hogy megveszem, akkor jöttem rá, hogy azt se tudom, hogy melyik versenyen és milyen távon akar majd indulni. Nyilván nem kérdeztem meg, mert egyből tudta volna, hogy miért érdeklődöm... De így megkapta a rávalót. Sőt, valamivel többet is, mert a nevezés egyik távra 72 a másikra meg 82 euro, de mivel nem tudtuk, hogy mégis melyikre menne, így megadtuk az esélyt, hogy egy minimális (kb. 25 euro) önerő hozzáadásával mind a kettőre nevezhessen. Ez a múlt havi verseny promója:
Így visszanézve azt látom, hogy általában azok a dolgok, amik az elmúlt időszakban nem túl jól indultak, végül mégis jól sültek el. Remélem így lesz ez majd a szabadsággal is.
A kutyával is ilyesmi volt.
Ugye van a lányomék kutyája, aki egyébként az egész család kutyája, mert ha elutaznak akkor hol mi vigyázunk rá, hogy anyukám. De mindenki imádja (a vak nagybátyám, a fiam és a többi rokon is) és mindenki kényezteti. Bár nem volt ez divat korábban, de elfogadott, hogy a kutya bemehet a lakásba ahol akinél éppen tartózkodik, felmehet akár az ágyra is, mindenki simogatja, becézgeti, babusgatja, jutifalatokkal tömi, vagy fagylalttal, stb. Szóval a kutya mindenki "kedvence". Ez a derék jószág azonban múlt hétvégén jól ránk hozta a frászt. Egyrészt ugye már nem fiatal, 9 éves, így lassan szembe kell nézni vele, hogy egyre több egészségi problémája lehet, és azzal is, hogy ahogy idősödik, bizony az elmúlással is majd meg kell barátkozni. Bár ez még lehet jónéhány év is. Szóval múlt hétvégén kapott egy játékot. Éppen anyukámnál hesszelt, mert a lányomék elmentek Szegedre pihenni. Aztán amikor mentek a kutyáért, akkor kapta meg a játékot. Ahogy játszott vele, egyszer csak csupa vér lett minden. Mindenki nagyon megijedt, mert el nem tudták képzelni, hogy honnan ez a sok vér? De mint kiderült, a kutya szájából. Elvették tőle a játékot, kimosták a száját, aztán úgy tűnt, hogy rendeződik a dolog. Másnap azonban egy "babszemnyi daganat vagy vérrel teli ömlenyszerű dolog" látszódott. Nagyon megijedtek, egyből próbáltak orvost keresni. A régi állatorvos már nyugdíjba ment, aki helyette van, az csak délelőtt rendel, a munkaidő (lányom barátja miatt) az nem volt jó nekik. Ahol két éve volt a lányom a kutyával, mikor diómérgezése volt, ott millióan voltak, drága is és nem is biztos, hogy még aznap sorra kerültek volna, hiszen nem volt most S.O.S. a dolog. De végül délután sikerült találni egy "új állatorvost" és sikerült is viszonylag rövid várakozás után bejutni hozzá. A lányomnak és a párjának is nagyon szimpatikus egyébként a doki, nagyon szépen bánt a kutyával, és nem akart mindenáron erőszakkal a kutya szájába nyúkálni, inkább a telefonnal készített fotókat próbálta meg analizálni. Abba maradtak, hogy "ilyet még nem látott", de másnap rendelés után (este 7 után) vigyék vissza a kutyát, akkor lézerrel leműti, aztán elküldi szövettanra, abból majd kiderül, hogy mégis mi lehet ez? Mondanom se kell, hogy a család kissé maga alá került érzelmileg. Titkon mindenki próbálta mantrázni, hogy minden rendben lesz, de közben meg ott volt az a másik érzés is, hogy mi van ha mégse? Szóval másnap kellett visszavinni a kutyát (az altatás miatt ugye kérte a doki, hogy ne adjanak neki enni). Eljött a másnap. Dél körül hívott a lányom, hogy képzeljem el, eltűnt a kutya szájából az amit le kellene műteni... El se akarta hinni, de még én se igazán. A lányom párja ennek ellenére azt mondta, hogy azért mégse adjon enni a kutyának, és hiába tűnt el az a valami, azért csak visszaviszik a kutyát, és nézze meg a doki is. Aztán este boldogan írt, hogy minden OK, a doki is úgy látja, hogy tényleg nincs semmi olyan, ami miatt aggódni kellene. Azért gyakran nézzenek bele a kutya szájába, de most nincs mit tenni. Ha már ott voltak, akkor persze megejtették a kötelező oltást, meg kértek kullancs elleni gyógyszert is, ami az állatorvosnál 5000 Ft-al olcsóbb volt, mint amennyiért ők szokták egyébként venni. Most van egy új, jó állatorvosuk. Remélem nem lesz rá mostanában szükség!
Jövő héten egyébként ha a férjem még otthon lesz (mert most megy vissza az orvoshoz), akkor úgy tervezem, hogy elmegyek vele kettesbe nyaralni legalább 4-5 napra. Ha meg mégis kikönyörgi a dokitól és mehet dolgozni, akkor meg csak úgy elleszek, olvasgatok, elmegyek edzeni meg uszodába (strandra), még az is lehet, hogy rendelek kaját, nem főzőcskézek és csak élvezem az egy hét pihenőt.
Ki tudja, hogy mire fogok visszajönni? Remélem arra, hogy minden OK, teljes mértékben pótolható vagyok és ezután bármikor mehetek majd szabadságra.
Úgy legyen!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése