Szóval igértem, hogy hamarosan jelentkezem.
A főszereplő a férjem, a helyszín a kórház.
Azt már ugye írtam, hogy ápoló személyzet nem igazán van (legalábbis vasárnap nem nagyon volt, így én szaladgáltam be, ha bármi gondja volt a férjemnek, vagy hogy a kacsát ürítsem, mivel nem kelhetett ki az ágyból). Közel lakunk a kórházhoz, biciklivel vagy kocsival is 3 perc kb, szóval simán meg tudtam oldani, na de akkor is..., nem mindenki tudja... Hétfőn délelőtt már voltak többen is (ápoló személyzet), így történhetett, hogy amikor végre kapott fáslit a lábára, akkor azt mondta neki a nővér, hogy már lógathatja a lábát, ami annyit jelent, hogy kiülhet az ágy szélére. Meg is örült ennek a lehetőségnek és élt is vele, de pár percen belül egy másik nővér jól leb@szta, hogy azonnal feküdjön vissza, nem lógathatja... :) - visszafeküdt 😀
A másik: hétfőn reggel írt a férjem, hogy képzeljem el, hajnal fél négykor keltik őket, hogy mosakodjanak. Először el se akarta hinni, hogy ez most komoly? De komoly volt, mert ugye gondolom mire jön a váltás, kész kell lenni. És mivel sok beteg van, sokat ágyba kell mosdatni, így időbe el kell kezdeni. Na, legalább majd megbecsüli magát otthon, hogy nem keltegetem hajnalba... Mai napig is így van, hajnal fél 4-kor ébresztő, mosakodás! - Azt mondta, hogy a katonaság is szörnyű volt, de még ott se keltették ilyen korán őket...
Aztán szintén hétfőn volt, hogy az ebéd mellé kapott valami salátát, amin tejszines öntet volt. Csakhogy a férjem azt nem bírja, azonnali hasmarsot okoz nála. De ugye nem kelhetett ki az ágyból. Azért mégse akart maga alá csinálni, meg mire valami ápoló egy ágytállal odaért volna, már késő lett volna valószínűleg. Így szólt a szemben lévő ágyon fekvő szobatársának, akinek volt az ágya mellett egy szobavécé, hogy papa, tolja már ide nekem gyorsan a szobavécét, mert befosok! Az meg olyan cuki volt, ugrott egyből, tolta. A férjem átült az ágyról a vödör fölé, úgy hogy a problémás lába továbbra is az ágyon maradjon és így meg tudta oldani, hogy ne csináljon maga alá.
Nagyon mókásnak tartotta, kínjába nevetve mesélte el. Mondjuk azt mondta, hogy a nővér már nem volt olyan boldog, mikor szóltak neki, hogy vigye már ki a vödröt. De mégis mit kellett volna csinálnia? Ha maga alá engedi, akkor őt is fürdethette volna, az ágyat is át kellett volna húzni, meg annak mégiscsak jobban szaga lett volna, mint így.
Ja, az ágy... Szóval elvileg szupern-modern, elektromos, nagyon drága, állítható a fej és lábrész, dönthető, emelhető, meg minden.
E L V I L E G . . .
Mert gyakorlatilag nem. Félig ülő állapotában beakadt (már akkor is úgy állt, mikor a férjemet odahelyezték) és nem lehet mozdítani. Ami azért mondjuk gáz, mert egész nap egy ilyen kényszertesthelyzetben kell lennie, úgy, hogy ugye fel sem kellhet az ágyból. Kedden a látogatás alkalmával panaszolta csak el, hogy nem lehet vízszintbe helyezni és éjszaka is majd leszakadt már a háta, úgy fáj. Más ágyra nem tudták áthelyezni. Próbálták azért a szobatársak meg az ápolók is erőszakkal vízszintesbe állítani az ágyát, de nem sikerült. De milyen jó, hogy van egy okos felesége, még ha szőke is... Szóval mondtam neki, hogy forduljon meg, hiszen a lábánál vízszintes az ágy, és így legalább a derekát ki tudja egy kicsit nyújtóztatni, a lába meg nem baj, ha megemelve van. Éjszaka már fordított helyzetben tudott is egy jót aludni. Ennyit a szupern-modern ágyakról, meg arról, hogy ha nem tudod megoldani erővel, akkor old meg ésszel.
Aztán persze ahol ennyi ember össze van zárva, ott mindig van valami. A férjem jól kijön általában mindenkivel, könnyen barátkozik, itt se volt semmi gond, kivéve, hogy két szobatársa is úgy horkol, hogy hiába is vitt be neki a lányunk füldugót, még úgy se tudott pihenni tőlük.
Mivel azonban sehova se mehetett ugye napközbe, így akkor aludt, ha a két horkoló éppen ébren volt.
A kaja is elég érdekes. Én csak a "vacsorát" szoktam látni, mert azt akkor osztják, mikor a látogatási idő van. Általában 1-2 nagyon vékony szelet kenyér, egy mini vaj és mellé - mikor mi. Első nap azt hittem, hogy aztaqrva, ez mi? Sajt? Ekkora? De jól megy a kórháznak. Hát nem. A kenyér és a minivaj mellé egy jégcsapretek volt darababolva, azt néztem én messziről sajtnak. Nos a kórterembe többen el se tudták rágni (idősek, nincs foguk), akik meg igen, azok böfögtek tőle jó nagyokat. Jóllakni az biztos, hogy nem laktak tőle, de hát ugye nem is azért vannak ott bent.
Szóval ennyit, a kínunkba nevetős dolgokról. Mert mindez elég szőrnyű, de a hozzáállás a lényeg, hogy poénosra veszi az ember, vagy belebetegszik.
De a jó hír, hogy csütörtökön reggel (5 nap után) már felkelhetett és kimehetett a kórteremből, letusolhatott, elmehetett wc-re, stb., és elvileg pénteken haza is engedik. Már alig várja. A saját ágyába akar feküdni, ahol vízszintesen is tud, nem úgy, mint a kórházi drága és szupermodern ágyba, ami persze nem működik (mint az egész ország). És már azt is alig várja, hogy egy jót ehessen, egy igazi otthoni, friss és ízletes ételt. Ránézésre fogyott is egyébként vasárnap óta, pedig ugye nem mozog és mindig mindenki vitt neki ezt-azt. És simán lehet, hogy így is van, mert én konkrétan 5, azaz öt kilót fogytam vasárnap óta. Pedig nem stesszelek, jó a hangulatom, csak nem volt időm enni. Vasárnap nem is tudom, hogy ettem-e végül? Hétfő óta a munkahelyen biztos nem volt időm enni munkaidőbe, mert sok volt a munkám, munka után irány a kórház, este érek haza, akkor csinálok valami kaját (tojás vagy csirkemell) szóval a napi kalóriabevitelem kb. 5-600 kalória. Tudom, tudom, hogy kevés, de holnaptól már visszaáll az élet rendje és a kalóriabevitel is elvileg. És az 5 kilóból sok lehet a folyadékvesztés is, mert inni sem iszok (ami tudom, hogy nagyon-nagyon nem helyes), de azért teszem ezt, mert annyira sok a meló, hogy nincs időm kiszaladgálni a wc-re se, szóval ha nem iszok, nem kell wc-re mennem. A kilók vélhetően vissza fognak térni, ha jövő héttől visszaáll az élet rendje...
Amúgy szerdán voltam endokrinológusnál kontrollon, és mindent rendbe talált, fél év múlva kell visszamennem, kivéve ha úgy érezem, hogy valami nem OK, mert akkor természetesen hamarabb.
Jaaa! Ezt még mindenképp meg akarom örökíteni a későbbiekre.
Kaptam levelet...
És csak én!
Se a többi családtagom, se a többi kollégám nem kapott.
Na kitől???
Bizony...
Tőle...
Behoztam a munkahelyre megmutatni a többieknek... :) Mondjuk mivel nem az ágazat bérrendezéséről szól a levél, ezért fel se bontottam...
Szóval végigkérdeztem, hogy kapott-e valaki rajtam kívül? De senki nem kapott, csak én!
Irigykedtek...
Azt mondták, hogy biztos "puncsos" vagyok. Mondjuk nem értem, hogy kerültem pont én a listára... Úgy értem, hogy nyilván hozzáférnek az adatokhoz, de a család többi tagja akkor miért nem kapott, vagy a többi kollégám? Na mindegy... El nem tudom képzelni, hogy kerültem fel a Kubatov listára...
De ezt még tudom fokozni, ugyanis a kollégáim megkérdezték, hogy ha már én ilyen jól fekszem, hogy "tőle" kapok levelet, akkor mondjam már meg, hogy mikor lesz végre béremelés, mert ugye az nálunk elmaradt...
Erre én: mikor lesz béremelés?
Nektek?
Nektek nem lesz :) :) :) Nem elég nektek, hogy megvettük a repteret??? Hálátlan banda...
Na hát ezek után azért voltam olyan kegyes, hogy megengedtem nekik, hogy kibontsák a levelet.
Na...
Na és mit csináltak???
Hát "meggyalázták", szövegkiemelővel megjelölték a kihívás szavait.
Tudjátok, ahányszor elhangoznak ezek a szavak egy kormánypárti szájából, annyi felest kell inni... :)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése