A végén minden jóra fordul...

 

Ez a mottóm mostanába.

Az történt, hogy a férjem vasárnap kórházba került. Alsó lábszári mélyvénás trombózis miatt. Szerencséje van, hogy nem lett belőle tüdőembólia. Ugyanis ha a lábban kialakuló vérrög leszakad, de még helyben megakad, az a trombózis. Viszont ha az érrendszerbe kerül, eljut a tüdőbe és ott akad el, az a tüdőembólia, mely komoly életet veszélyeztető állapot, súlyos esetben, ha a tüdő fő ereit zárja el, hirtelen halállal is végződhet! Szóval megúszta! 

Az előzmények nem túl érdekesek, csupán annyiból, hogy már pénteken összevesztem vele, hogy menjen be az SZTK-ba, mert nagyon fájt a lába. De persze nem ment. Azt hitte azért fáj, mert előző nap leugrott a létráról és rosszul érkezett. Biztos volt benne, hogy meghúzódhatott egy szalag. Azt mondta, hogy hétvégén pihen, aztán hétfőre elmúlik. OK, hát Ő tudja, neki fáj. Csak annyira sántikált, hogy nem úgy tűnt, hogy hétfőre rendeződik, de ráhagytam. Aztán szombaton már szinte fel se bírt állni, még a gyerekekhez se akart eljönni (kocsival). Vittünk nekik házi lasagne-t, én csináltam egy nagy jénai tállal.

De mire indulni akartam, meggondolta magát, mégiscsak beült a kocsiba. Hazafelé mondtam neki (vagy 5-6 alkalommal legalább), hogy beviszem az SBO-ra, nézzék meg, mert nem normális, hogy ennyire fáj neki. De azt mondta, hogy úgyse száll ki a kocsiból, hiába is viszem oda... Mint egy hisztis gyerek... 

Vasárnap reggel mielőtt elindultam otthonról a piacra, még akkor is rákérdeztem, hogy meggondolta-e magát? Bevigyem-e az ügyeletre? De még akkor is tiltakozott. 

Aztán végül mégis úgy döntött, hogy nem bírja tovább. Az ügyeletről már haza se engedték, azonnal felhelyezték osztályra. 

Nyilván jól telt a vasárnapom ezek után, legalább négyszer vagy ötször voltam nála aznap, de lehet többször. Először is ugye ott árválkodott, várta, hogy felvegyék osztályra. Aztán mikor felkerült, vittem be neki mindenfélét (ruhát, papucsot, törölközőt, poharat, nedves törlőt, stb.) ami ilyenkor kell. Meg persze ürítettem a kacsát, mert a nővérnek nem volt erre kapacitása... Aztán a fiam mikor végzett a munkájával 6 órakor, akkor be akart menni az apjához, hát bevittem. Eszébe jutott, hogy beviszi az apjának a fülesét, hogy ha már nem kelhet ki az ágyból, legalább zenét tudjon hallgatni, vagy videókat tudjon nézni. Kb. fél órát voltunk ott, aztán az egész napos szaladgálás után már már azt hittem, hogy na akkor végre leülhetek, és ehetek pár falatot, de akkor hívott megint a férjem, hogy legyek szíves bevinni a gyógyszereit mert az orvos azt mondta... (nem igazán értettem, de OK), meg ha már megyek, akkor vigyek szivacsot, mert reggel nem kelhet még fel és csak egy vizes lavort fognak odarakni neki, és jobb lenne azzal tisztálkodni, meg még eszébe jutott, hogy kellene egy pár szendvics- mert éhes, ásványvíz - mert a csaphoz se kelhet fel, hogy igyon, telefontöltő - mert lemerül a telefonja... Szóval nem ettem, hanem megint felkerekedtem és mentem, vittem amit kellett. Jó, mondjuk közel lakunk, nem gond. A látogatási idővel se foglalkozott senki (se a portás, se a nővér, se senki), nyugodtan mehettem fel a mentőbejárónál, és irány a nyolcadik emelet. A nővérpultnál se kérdezte senki (már amikor épp ott volt valaki), hogy mit keresek ott? Gondolom nekik is könyebb, ha tehermentesítik őket. Pedig mindig hangosan köszöntem, ha láttam valakit, és vissza is köszöntek általában. Szóval ha már ott voltam, akkor átöltöztettem a férjem, mert ráizzadt a ruha, áttörölgettem nedves papírtörlővel, stb. 

Tegnap se volt túl nyugodt napom, bár nem tudtam ennyit szaladgálni hozzá, mondjuk nem is akartam. A munkahelyen próbáltam kipihenni a vasárnapot. Persze nem sikerült, mert két kollégát is be kellene tanítanom, hogy ha végre elmehetek szabadságra akkor helyettesíteni tudjanak. Amúgy nagyon ügyesek és igyekvők, de mégse olyan könnyen megy, mint ahogy én elképzeltem. A főnököm mikor megtudta, hogy a férjem kórházba van, azonnal felajánlotta, hogy természetesen amikor csak szükséges menjek, ha napközbe kell, vagy ha hamarabb akarok elmenni, csak induljak. Persze annyi munka volt, hogy esélyem se lett volna. Enni se ettem tegnap, arra se volt időm, az ebédszünetet se tudtam kivenni, pisilni is csak délután jutottam el. De a lényeg, hogy munkadidő végére befejeztem a munkát. A lányom és a párja 4 órakor mentek a férjemhez, úgy beszéltük meg, hogy a fiam elkéretőzik a munkahelyéről, elmegyek érte és vele együtt megyünk megint az apjához. Így is történt. A látogatás után a fiam spartan edzésre ment. 

Terepre mentek futni ami kb. 20 km. távolságra van. 6 órakor indultak az Auchan parkolójából és úgy beszéltük meg, hogy kb. 30-40 perc az oda-visszaút és kb. 1 óra lesz a terepfutás. Szóval elvileg fél 8, de legkésőbb 8 órára visszaérnek, de majd hívni fog és akkor menjek érte. 

OK. 

Fél 8 körül elkezdtem figyelni a telefont, hogy fel van-e töltve, van-e rajta hang, hogy ha hív a gyerek, akkor észrevegyem. 

8 órakor hívott a férjem, beszélgetni akart, de mondtam neki, hogy várom a gyerek hívását, szóval fogja rövidre. 

Fél 9-kor se hívott még a fiam, akkor már eléggé ideges voltam. A férjem is rám írt, hogy hazaért-e már a gyerek? Próbáltam hívni telefonon, kicsörgött, de nem vette fel. Írtam neki cseten, nem válaszolt. Közbe a férjem is hívott, hogy hivogatja a gyereket, kicsörög a telefon, de neki se veszi fel. Még idegesebb lettem, letiltottam a férjemet, hogy ne hívja a gyereket, nehogy ezért merüljön le a telefonja, hogy mi hivogatjuk... 

Eljött a 9 óra - még mindig semmmi. Akkor már gyomorgörcsöm volt az idegtől, mert lelki szemeim előtt már mindenféle forgatókönyv lejátszódott, hogy mi történhetett. Mert miközben ezek a történések voltak, hatalmas vihar volt, leszakadt az ég, hatalmas szél volt, dörgött, villámlott, zuhogott az eső, besötétedett, stb. Eszembe jutott, hogy a fiamék a nyílt terepen vannak, lehet beléjük csapott a villám, vagy a szakadó esőbe megcsúsztak a kocsival az úton és egy árokba vannak... Szóval ilyenek. 

A férjem megint hívott, azt mondta, hogy az ápolónő mondta neki, hogy van ahol nincs térerő a vihar miatt, lehet ezért nem veszi fel a telefont. 

Negyed 10-kor már azzal próbáltam magam nyugtatni, hogy biztos hazavitte valamelyik futótársa, biztos már alszik is és azért nem válaszol. Ezt el is mondtam a férjemnek, aki egyből rávágta, hogy korábban mikor telefonon beszéltünk, akkor azt mondtam, hogy a fiam lakáskulcsa a kocsiba van... Basszus tényleg! Akkor biztos valami nagy baj lehet. Mit csináljak? Hogy érjem el? Induljak oda ahol kitettem a kocsiból? De ha elkerüljük egymást? De miért nem veszi fel a telefont? Miért nem válaszol az üzenetre se? Soha nem szokott ilyet csinálni, hogy nem veszi fel ha csörgetem. 

Aztán fél 10 felé csöngettek. 

A gyomrom még inkább görcsbe szorult. Ennek az az oka, hogy apósom mikor meghalt, akkor egy rendőr jött szólni, hogy baleset történt és meghalt apósom. Nagy félelemmel nyitottam ki az ajtót. De a fiam állt ott, sz@rrá ázva. 

Annyira örültem, hogy hirtelen nem is kérdeztem tőle semmit. Amikor feleszméltem és kérdeztem volna, addigra már elkezdte mondani, hogy a telefonja valószínűleg (és nagyon reméli, hogy) a kocsimba maradt, szóval nem tudott hívni. (Ekkor értettem meg, hogy miért nem vette fel, miért nem válaszolt, miért nem volt elérhető). Illetve azt mondta, hogy reméli ott van, mert nála nincs. El is indultunk a kocsihoz, a lakásajtót se zártam be, annyira szét voltam csúszva. Tényleg ott volt a jobb első ajtóban. Ha már ott voltunk, haza is vittem, hiszen ott volt a kulcs, a telefon, meg épségbe a gyerek is. Hozzá tartva gyorsan elmondtam, hogy a sok nemfogadott hívásnak és üzenetnek mi az oka, és Ő is elhadarta, hogy leszakadt az ég, mikor futottak, közbe az erdőbe el is tévedtek, rossz irányba futottak, ezért nyúlt meg a futás ideje. Benőtte a gaz az ösvényt, így eltévesztették az utat. De persze ők nem ijedtek meg, hiszen "ez csak egy futás".

A videó nem adja vissza (de jócskán esett az eső, eltévedtek és egy nagyon meredek emelkedőn próbáltak kijutni az erdőből...)

Aztán mikor kiértek, akkor vette észre, hogy nincs meg a telefonja, nem tud hívni, de mivel a többiek azt mondták neki, hogy nem láttak nála telefont, így remélte, hogy nem elhagyta futás közbe, hanem talán a kocsiba hagyta... Mire ezt elmondta, már haza is értünk hozzá. 

Boldog voltam, boldog, hogy csak elázott és eltévedtek, hogy nincs semmi baja. Sajnálgattam, de csak annyit mondott: de hát ez csak egy futás volt... Nyilván ma reggel nehezebben kelt (reggel 6-ra ment edzeni), nem tudta kipihenni magát, de kit érdekel? Jól van és ez a lényeg. Meg se kérdeztem tőle, hogy végül az Auchantól hazafutott vagy elhozta valaki? De mindegy is volt. Jól van és ez a lényeg.

Aztán visszatérve a férjemre. Nyilván ezzel a diagnózissal feküdnie kell, nem kelhet fel, még a lábát se lógathatja, pedig... Tegnap délután boldogan írta, hogy kapott fáslit, és azt mondta neki az ápolónő, hogy fel nem kelhet, de a lábát már lógathatja az ágy szélén. Így is tett. Ekkor ment be egy másik ápoló, aki nagyon leb@szta, hogy azonnal feküdjön le, nem lógathatja a lábát... :) De ma kapott egy kis reménységet, ma azt mondta neki a doki, hogy csütörtökön már kimehet fürdeni és wc-re is elmehet és abba reménykedik, hogy ha így lesz, akkor pénteken hazaengedik. Nem tudom, hogy így lesz-e, de "jó beteg", szót fogad, azt csinálja amit mondanak neki. Szóval ha hazaengedik, de azt mondják, hogy nem kelhet fel, csak amíg kimegy wc-re, simán betartja. Amitől fél, az az injekció, amit a hasába kell szúrni (vérhígitó). Most még ugye az ápolónő csinálja, de ha meg kell tanulnia  magát szúrni... És ez persze nem nagy dolog, de a férjemnek... Annyit mondanék, hogy amikor a fia született, akkor nem én, hanem Ő lett rosszul. Pedig nem is apás szülés volt. Vagy ha meglátja az injekciós tűt, már attól képes elájulni. Amikor az autóbalesetünk volt és elmozdulásos kulcscsonttörése volt, inkább nem kért fájdalomcsillapítót, mikor megtudta, hogy injekció formájába kapná. Szóval el lehet képzelni... 

Majd folyt köv., mert vannak vicces történések is (mondjuk nem is viccesek, hanem inkább sírva nevetősek...).