Na jó, nem ez volt...
Hanem az, hogy álmomba a gyermekeim még kicsik voltak.
Bár álmomba az időbe ide-oda ugráltunk, mert egyik pillanatba még babák voltak, fürdettem őket, aztán a másik pillanatba meg már óvodáskorúak, sőt néha nagyok voltak, aztán meg ismét apró gyerekek. De olyan jó volt.
Reggel mikor felébredtem azon morfondíroztam, hogy ez már az öregség egyik jele, hogy olyan dolgokról álmodom amik nosztalgikusak, de akkor mikor éppen történtek, akkor nem úgy éltem meg őket mint álmomba?
Aztán ébren már arra gondoltam: DE JÓ IS VOLT...
Pedig mikor a valós időbe történtek a dolgok (tehát mikor az életbe tényleg kicsik voltak), akkor nem mindig úgy éltem meg, hogy "de jó", hanem bizony akkor a túlélésre játszottam, szélmalomharc volt, pl. hogy időben el tudjunk indulni otthonról, hogy beérjünk úgy az oviba, hogy még elérjem a buszt és ne késsek el a munkahelyemről. Vagy amikor három műszakba dolgoztam, akkor néha azt se tudtam, hogy most reggel van vagy este, ébreszteni kell a gyerekeket vagy altatni? (Na jó, ez egy kis költői túlzás, de azért néha tényleg előfordult főleg télen, amikor reggel és este is sötét volt, hogy munka után fáradtan a buszra várva tényleg elgondolkodtam rajta, hogy este van, vagy reggel?)
Nem az járt akkor a fejembe, hogy de jó, hogy már ovisok és olyan ügyesek, szépen fejlődnek, tudnak verseket és olyan mókás de bölcs dolgokat is mondanak... Hanem az volt, hogy munka után rohanás (busszal) a gyerekekért, majd irány haza, aztán még gyorsan főzzek is valamit, hogy időbe legyen vacsora, majd mosogatás, pakolás, fürdetés, hogy időbe elaludjanak, mert reggel korán kell kelni...
Vagy a valós időben nem úgy éltem meg, hogy milyen mókás, ahogy az udvaron olyan önfeledten játszanak, és úgy összesarazták magukat, hogy alig látszik ki a szemük fehérje, hanem akkor azon agyaltam, hogy még a fürdetés után ki is kell mosni a sok saras ruhát (nem volt még automata mosógép, csak forgótárcsás + centrifuga, de legalább nem lavorba kézzel kellett már mosni :)).
Vagy később mikor már kisikolások lettek, akkor nem azon kellett volna aggódjak minden reggel, hogy időben induljanak el otthonról, és ne késsenek el a suliból, hiszen önállóan jártak iskolába, mert mi a férjemmel mind a ketten dolgoztunk és a munkaidőnk korábban kezdődött annál, mint hogy a gyerekeket az iskolába el tudtuk volna vinni. Ráadásul kocsink se volt, szóval mindenki buszozott vagy biciklizett esetleg gyalogolt. Hmmm emlékszem, hogy a férjem pl. Helvéciáról minden nap biciklivel járt Katonatelepre dolgozni, ami kb. oda-vissza 35 km, és kb. 1 óra oda és 1 óra haza még munka után (nehéz fizikai munka után). Most visszatekintve nem semmi, hogy szegény mennyit tekert hajnalba és este hazafelé, hogy a gyerekeknek minél több mindent meg tudjunk adni (persze ezáltal pont ideje nem volt a gyerekekre).
Szóval az aggódás helyett örülnöm kellett volna neki, hogy milyen ügyesek és önállóak a gyerekek, hogy maguk kelnek, elkészülnek és egyedül mennek az iskolába.
Sajnos akkor még általában az épp adott napot próbáltam túlélni, megoldani és nem az adott napnak a szépségét láttam.
De kár, hogy ezekre nem akkor jön rá az ember, amikor ezek a dolgok a valóságba történnek és nem akkor mikor még kicsik a gyerekek.
Álmomba ez sokkal könyebb volt. Bár ott is történtek olyan dolgok, amik akár veszélyesek is lehettek volna, de mégis tudtam, hogy nem fog semmi baj se történni és élveztem azt, ami éppen történt.
Persze most már látom, hogy azért a történéseknek a jelenre is volt pozitív hatása, pl. a gyerekeim elég önállóak, felelősségteljesek, hiszen ezt már kiskorukban meg kellett tanulniuk, hogy következménye van, ha elalszik, ha nem ér be időbe az iskolába, stb. Nem volt megengedett a lógás, csak akkor hiányozhattak, ha valóban akkora volt a baj. Egy kis nátha, orrfolyás, bágyadtság nem volt indok, hiszen nem volt aki otthon tudott volna maradni velük. Anyukám dolgozott, apukám nem élt, a másik nagyszülőkre soha nem számíthattunk semmiben. Persze ha nagy volt a baj, természetesen én maradtam otthon velük, de azt hiszem egyik munkáltatóm se panaszkodhat, hogy sokat hiányoztam volna. És ezt ők is továbbviszik, felnőttként is tényleg csak akkor hiányoznak, ha már annyira tarthatatlan a helyzet. Pár hete pl. a fiam a (műtétre javasolt) aranyerével is dolgozott, csupán egy szabad napját cserélte el a kollégájával, mikor annyira gáz volt a helyzet. A lányom nem is tudom volt-e az utóbbi években táppénzen, amíg cégnél dolgozott.
Vagy a rendre nevelés (ami részben az időhiányból adódott a munka, buszozás, bevásárlás, főzés, stb. napi rutin miatt). A saját szobájukért kisiskolás koruk óta ők voltak felelősek. Barát csak akkor jöhetett, ha a szobájukba rend volt. Mivel a fiamnak sok haverja volt (van), ezért sokszor előfordult, hogy a barátai kint álltak a bejárati ajtó előtt, amíg a fiam berohant és rendet rakott a szobájába, mert tudta, csak akkor jöhetnek a haverok, ha rend van.
Fiatal felnőttként, majd kezdő és gyakorló szülőként, amikor egzisztenciát kellene teremteni, szülőktől különköltözni, önállósodni, megtanulni főzni, háztartást vezetni, mosni, takarítani, családot alapítani, majd a családot egybe tartani, összecsiszolódni, a napi 8 órás munka mellett még problémákat megoldani, gyereket nevelni, de közbe "jó" feleségnek és elég jó anyának is kellene lenni, az bizony nem olyan egyszerű, és így gondolom sokan az akkori énemmel együtt nem (csak) az adott nap szépségét, az aznapi boldogságot élik meg, hanem a mindennapi taposómalmot. Persze ez abba a helyzetbe abszolút érthető és valószínűleg úgy normális, de azért jó lenne, ha a mostani eszemmel mehetnék vissza az időbe és ezzel a tapasztalattal, tudással kezdhetnék neki a családalapításnak.
Féreértés ne essék, véletlenül se akarok keseregni, mert minden jó volt úgy, ahogy volt, nyilván mindenből lehetett tanulni, továbblépni, fejlődni, csak sokkal jobban kifejezném az érzéseimet, sokkal többet szeretgetném, dícsérném a férjemet és a gyerekeimet.
Jó lenne visszamenni ezzel a tudással, és nem azért, hogy változtassak az életemen, a két gyerekemet nem cserélném el semmire. Nem cserélném el a lázgörcsös fiamat egy olyanra, akit nem kell mentővel vinni és lélegeztetni, és nem cserélném el az ájulós lányomat se, aki az ágy sarkába szétcsapja az állát úgy, hogy sürgősségire kell vinni (persze kocsi nélkül) és össze kell varrni a sebét. Nem cserélném el az SNI-s fiamat egy Nobel-díj várományos agysebészre vagy a lázadó lila hajú tini lányomat egy konszolidált, "angolkisasszonyos" leányzóra. És a kis középszerű életemet se cserélném el, gyermektelen, gazdag, gondtalan "boldogabb" életre.
Csak annyit változtatnék, hogy másképp tudjam megélni, hogy tudjak örülni annak ami éppen történik, akkor és úgy, ahogy történik.
Hogy örüljek ha a gyerek összekeni magát, hogy ne csak azt lássam, hogy a férjem már megint későn ért haza, hanem azt, hogy értünk dolgozik ilyen sokat, és köszönjem meg neki. Hogy legyek hálás a gyerekeimért, a családomért, az életemért.
Igen!
Ez már az öregség... 
Megjegyzések
Megjegyzés küldése