"Kedves ügyfelünk! A .... gépjármű javítását Társaságunk gazdaságtalannak minősítette. A jármű káridőponti értékéről és maradványértékéről a későbbiekben tájékoztatjuk... "
Tudtam, hogy ez lesz, mégis sz@rul esett.
Nem tudom, hogy miért vagyok ilyen hülye, nem szoktam a tárgyakhoz érzelmeket kötni, de valahogy a kocsi az más. Most is valahogy úgy gondolok rá, hogy egyrészt szuper kis kocsi volt, nagyon jót választott nekem anno az öcsém, másrészt meg mindig a baleset pillanata jut eszembe, ahogy berobban a visszapillantó tükröm, ahogy megdobja a kocsit a tranzit ami belénk jött és megpördülünk, de közbe meg mégse éreztem szinte semmit, OLYAN JÓL MEGVÉDETT, miközben abban a pillanatban vége lett a közúti forgalomba lévő karrierjének! És valahogy ez, hogy megvédett, ennek hatására érzelmeket fűzök hozzá.
Meg amúgy tetszett is nekem, pedig eleinte nem ilyet akartam, de nagyon megszerettem, olyan nekem való volt. Megbízható, pont annyi tudással, aminél nem is nagyon kell több nekem. Egyszerű volt és jó. Sokan azt mondják erről a típusról, hogy unalmas. Hát nekem pont jó volt, pont az ilyen unalmas és megbízható az, ami illik hozzám. És ha gazdaságosan lehetett volna javítani, biztos azt választottam volna. De hallgatok az öcsémre (meg a biztosítóra). Ha nem érdemes javítani, akkor elfogadom. Mondjuk anyagilag is biztos jobb lett volna, ha a javítási költséggel megúszom és gurulhatunk tovább együtt, de így, ha másik kocsi kell, hát kötve hiszem, hogy abból a pénzből amit a biztosító fizetni fog, szóval hogy abból egy ilyen jó kis kocsit tudok majd venni. Nyilván zsebbe nyúlós lesz a dolog és ha erre gondolok, akkor dühös leszek arra a "kedves úriemberre", aki méltóztatott összetörni a kocsimat. Így mindenképp mínuszba jövök ki a dologból. És nem azért lesz másik kocsim, mert le akartam cserélni, hanem mert egy b@rom letarolt.
Eszembe jut, hogy 3 nappal azelőtt, hogy ronccsá törték, lemostam, kitakarítottam, kiporszívóztam, rendbe tettem, vettem rá éves pályamatricát, teletankoltam, hogy egy évre, vagyis 2025. decemberéig kifizettem rá a cascót és a kötelezőt, ja és már a súlyadót is befizettem... Szóval hosszú távra terveztem vele, de gyors szakítás lett a dologból.
Persze amikor így elönti a sz@r az agyamat, akkor egyből próbálok arra koncentrálni, hogy ne legyek negatív, hiszen karcolás nélkül szálltunk ki a kocsiból. És ha akár nekem, akár anyukámnak bármi baja lett volna, azt pénzzel nem lehetne jóvá tenni, a kocsi meg ugye pótolható, sőt most is megvagyok nélküle, bár azért Szentendrére jobb volt saját kocsival menni. De attól még jogosnak érezhetem, hogy dühös vagyok arra, aki felelőtlen módon fáradtan ült a volán mögé és elpilledt (elaludt), továbbá jogosítvány és kötelező felelősségbiztosítás nélkül letarolt. És mikor még az is eszembe jut, hogy annyi se volt benne, hogy az ütközés után kiszálljon a kocsiból, odajöjjön, hogy megkérdezze jól vagyunk-e, akkor még dühösebb leszek. De ilyenkor megint eszembe jut, hogy én és anyu jól vagyunk. Meg az is, hogy ügyes voltam, hogy próbáltam lereagálni és elhúzni jobbra a kocsit, és így nem frontálisan ütköztünk. Akkor se lett volna javítható a kocsi, sőőőt. Meg az is jó érzéssel tölt el, hogy úgy viselkedtem a balesetnél, ahogy lehet nem sokan tennék. Higgadt és korrekt voltam. Én szálltam ki, én mentem oda a másik kocsihoz, pedig nem volt semmi bajuk, szóval ők is kiszállhattak volna. Én kérdeztem meg, hogy jól vannak-e? Én hívtam a 112-t. Nem ordibáltam, nem hisztériáztam vagy fenyegetőztem, nem minősítettem, nem vontam kérdőre. Tudomásul vettem és pont.
Ezt is tudomásul kell vennem, hogy gazdaságosan nem javítható, így számomra "új" vagyis másik kocsit kell találni.
Most már csak azon izgulok, hogy az öcsém minél előbb valami szuper kis kocsit találjon nekem ne sokkal több pénzért, mint amit a biztosító fizetni fog. De tudom, hogy így lesz!
Aztán már csak arra kell koncentrálni, hogy a leendő kocsi már NE végezze így, mint a KIA vagy mint előtte a VW poló.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése