Hűtött palackok, politikai reflexek és a „home office” illúziója

Pénteken és hétfőn ismét bevállaltam a vízosztást a hőségriadóban (én normál civil öltözetben, de volt aki pártszimpatizáns pólóban). 

Ha az ember önkénteskedik egy ilyen napon, kap hideget-meleget – leginkább persze meleget, de emberi reakciókból aztán végképp mindenféle árnyalatot.

Kezdjük a legszebbel. A hétfői vízosztás egészen más volt, mint az átlagos napok. Több huszonéves, harminc év alatti fiatal mondta azt, hogy inkább adjuk oda a vizet olyannak, akiknek nagyobb szüksége van rá. Lemondtak róla egy idős ember, egy rászoruló javára. Megköszönték, hogy ott vagyunk, biztattak minket, és továbbmentek. Ez az a fiatal generáció, amely reméljük, hogy képes lesz változást hozni, amely már nemcsak önmagára gondol majd, hanem meglátja a másik embert is. Szívmelengető pillanatok voltak. 

Aztán ott volt a másik véglet. Nagyon sokan egyszerűen nem hitték el, hogy a vizet valóban ingyen adjuk. Volt, aki nem merte elvenni, és újra meg újra megkérdezte: „Tényleg nekem adják? Tényleg ingyen van?”

Sőt, többen ki akarták fizetni! Ez sokkal többről szólt, mint egy palack vízről. Arról árulkodik, milyen mély nyomokat hagyott az elmúlt húsz év az emberek fejében és lelkében. Sokan már azt sem hiszik el, hogy kaphatnak valamit önzetlenül, hátsó szándék és ellenszolgáltatás nélkül. Ezt a megtört bizalmat kell újraépíteni. És persze voltak, akik minél több vizet szerettek volna kérni, na nem a szomjúság miatt, hanem a visszaváltható pet palack miatt.

Persze a politika a kánikulában is jelen van, ime két epizód:

Az első: Főnixes pólóban ( ez az egyik sziget neve) nyújtja a hűsítőt az egyik társam egy idősebb férfinak. Ő is nyúl a vízért, aztán meglátja a logót a mellkasán, és hirtelen visszakapja a kezét: köszöni, nem kéri.

A második még ennél is szürreálisabb. Odalép egy álló buszhoz, bent ül a sofőr, kint áll a kollégája. Nyújtja a hideg vizet, mire a külső ember odaveti: – Fideszesnek is? Mondja: – Persze, ez nem kizáró tényező, egy országban élünk! Mire ő, teljes meggyőződéssel: – Merthogy ő fideszes, és bezony nem élünk egy országban! Visszakérdez: – Nem látja? Itt vagyunk, maga is, én is, egy hazánk van... Úgyhogy végül elfogadta a vizet. Azért valahol csak megnyugtató, hogy a hűtött ásványvízet végül a pártszimpátiától függetlenül mégis elfogadták.

És ha már a politikai palettánál tartunk: ne feledkezzünk meg a „szófosó Tisza szektás” néniről sem, aki némi mentális problémával küzdve folyamatosan beszélt, és áhítattal istenítette a tiszás vezetőket, mutogatta a telefonját, hogy minden poszthoz hozzászól és a jóisten áldását kéri az ország vezetőjére meg a többiekre is, és, és, és...  Róla és a hozzá hasonló fanatikusra született is a belső, ironikus szállóigénk – mert bár mi is tiszások vagyunk, de... a szófosó Tisza szektásoktól ments meg, Uram, minket!

A hőségriadó másik fura, már-már sci-fi kategóriába illő fejezete a közigazgatásban elrendelt home office. Minden hírportálon és fórumon nyomatják, hogy a közigazgatásban dolgozók számára hétfőtől  home office van, és mutogatják a tévében az üres, csendes irodákat. 

Azóta ezt már meghosszabították péntekig. 

Hát, nem tudom, az a hely a Mátrix melyik dimenzionális sávjában létezhet, de nálunk még ott sem engedik, ahol amúgy lehetne. Persze az már más kérdés, hogy a technikai feltételek sem igazán adottak, de leginkább az akarat hiányzik. Nehogy már otthon legyen a dolgozó – szigorú, fizikai ellenőrzés nélkül! Ez a közigazgatásban még mindig a sátántól való gondolat.

Írtam is a volt kollégáimnak, akik más telephelyen nyomják: – Halihó! Nálatok mi a helyzet a home officcal? Gondolom, nálatok is adottak a feltételek... a távoli eléréshez (VPN, biztonságos csatornák) szükséges laptopok, mobil eszközök és az infrastruktúra.

A válasz nem késett: – Sziasztok! Persze, otthon a nappaliban fogadjuk az ügyfeleket :) Erre én, kellő pikantériával: – Jaj már, nincs medence??? (Csóró közszférában dolgozók...)

Valaki megjegyezte, hogy tulajdonképpen jobb is bent a munkahelyen, mert otthon még légkondi sincs. Nagy kegyesen annyi engedményt kaptunk, hogy ha végzünk (HA!), akkor két órával hamarabb haza lehet menni. Délután kettőkor. Még aki közel lakik, annak is úgy felforr az agyvize, mire hazaér, mintha egy aszfaltos serpenyőben sütnének. De ne nyafogjunk, örüljünk. Ja, és így persze, hogy megvan a lehetősége (még ha nem is mindig sikerül végezni és hazamenni korábban, de a lehetőség adott) - így persze nincs ebédszünet se. Aki nem végez kettőig, az se nem ehet, se nem mehet haza. BRAVÓ

Én azért nem hagytam annyiban a dolgot. Felbújtottam az egyik barátnőmet, aki magáénak érzi e szféra problémáit, és írtam neki egy gyors üzenetet, hogy juttassa el a térség országgyűlési képviselőjéhez, akivel jóban vagyunk:

„Hali! Az jutott eszembe, hogy a [XY] nem akar 'véletlenül' rákérdezni a körzetében lévő közigazgatási intézményeknél, hogy pontosan hol és hogyan hajtották végre a miniszterelnök által elrendelt home office-t, illetve ahol nem, ott miért nem? Jó lenne rákérdezni arra is, hogy az ügyfélszolgálati dolgozók számát átszervezéssel csökkentették-e (pl. nálunk a házban csak két osztálynak van tényleges ügyfélfogadása, mégis minden osztálynak be kell járnia). Mi az oka, hogy máshol ez zökkenőmentesen működik, itt meg nem? Természetesen mindezt a jövőbeli infrastrukturális fejlesztések, a rezsiköltség-csökkentés és a hatékonyabb működés érdekében. Nem lehetne súgni neki? 

Az ismerősöm válasza rövid volt és velős: – Deeee. Megoldom.

Úgyhogy most kíváncsian várom, vajon érkezik-e hivatalos megkeresés. Mert ha igen, legalább a kánikulában lesz néha min mosolyogni a home office hiányában.