Aztán 8.30-kor csörgött a telefon: a doktornő azzal hívott, hogy „ne indulj el, a beteg sehol, jó pihenést”. Rendben, ráérősen tettem-vettem, amíg fél kb 11 felé meg nem csippant a telefon, egy kolléganő írt: „Úgy tűnik, mégis jönni fog a beteg, mert most telefonált a portásnak, hogy nemsokára megérkezik, van-e még itt valaki” (mármint a 8-ra idézett "beteg"). Dél környékén be is futott a nemes vendég, de ekkora a vizsgáló orvos és a bizottság elnöke már átváltott a „köszönjük, de nem” üzemmódba. Be voltak táblázva, és bár én még reggel beáldoztam volna egy órát a szabadságom terhére, délben már sem a főnököm, sem az orvos nem akarta, hogy behívjanak. Tájékoztatták a mintegy fél napot késő ügyfelet, hogy a vizsgálatot így már nem tudják megejteni, nem véletlen idézték időpontra, kérjen másik időpontot és lehetőség szerint érkezzen is meg. Így hát hivatalosan is megkezdődött a szabadságom, nem kellett bemennem.
És akkor érkezett a délután. Az a délután, amely után pergett bennem a film, hogy inkább egész szombaton dolgoznék, csak ne ez történjen!
A lányom vőlegénye (Norbi) ugyanis otthon fűnyírás közben csúnya balesetet szenvedett.
A káosz azonnal elszabadult. A lányom – aki egyébként egy sima vérvételtől is képes elájulni – most valahonnan előhívott magából egy olyan belső erőt, hogy végigcsinálta az elsősegélyt. Elszorították a vérző ujjakat, bár normális steril gézlapot vagy kötszert persze pont nem találták meg, az elsősegély-doboz meg eszükbe se jutott, hogy valamelyik kocsiból kikapják, amit hirtelen találtak azzal dolgoztak, hogy időt nyerve minél előbb a kórházba érjenek. Szóval nem találtak kötszert, hiába borították ki a gyógyszeres dobozok teljes arzenálját a nappali közepére. Csak ragtapasz volt. Végül annyi ragtapaszt pakoltak rá, hogy a kórházban az orvos meg is kérdezte tőlük: „Maradt még otthon a ragtapaszból, vagy az egész készletet felhasználták?”
A kórházból érkező telefonhívás pillanatában megdermedtem. A lányom hangján éreztem, hogy nagy a baj, sokkot kapott, míg a vőlegénye – valószínűleg az adrenalin és a sokk hatására – egészen jól tűrte a dolgot. Ezt onnan tudom, hogy mikor megkérdeztem a lányomat, hogy van Norbi? - azt felete, sokkal jobban, mint én :) Miután kicsit magamhoz tértem, bár kicsit morbid, de azonnal nekifogtunk egy jégkockával teli dobozzal, hogy átfésüljük az udvart, hátha megtaláljuk a levágott ujjdarabot és még időben vissza tudják varrni. A lányom azt mondta, hogy jobb lenne, ha én találnám meg, mert ő rosszul lesz, ha megtalálja, de hősiesen kereste ő is, túrtuk a fűszálakat, sokkal több időt rászánva, mint aminek orvosi szempontból még lett volna értelme. De sajnos nem lett meg.
A műtét után Norbi - vélhetően a fájdalomcsillapítók koktéljának köszönhetően – egészen jól volt. (A lányom nem. Nagyon nem!) Norbi összehaverkodott a sebésszel is. Mikor megkérdezte tőle a doki, hogy mivel foglalkozik - elmondta, hogy katona és jéghoki edző, akkor találtak közös kapcsolódási pontot, mert a doki fia is jégkorongozik és odajár edzésre, csak a nagyobbakhoz. Norbi a kisebbeket edzi, de tudta kiről van szó, szokta őket is kísérni meccsekre, szóval megvolt a közös pont (meg egyébként is közvetlen, barátságos, aki elnyeri gyorsan az emberek bizalmát), szóval onnantól kezdve már szelfizett a kisműtőbe az asztalon fekve, lefényképezte az ujját, illetve ami maradt belőle, stb., az orvos meg elengedett egy klasszikus humort: „Nézze a jó oldalát, legalább kevesebb körmöt kell majd vágnia!” Hahaha.
A csonkolt ujjáról meg a műtét közbeni és utáni állapotról készített pár képet, amiket nekem is megmutatott, de a lányom azóta sem bírta rávenni magát, hogy egyetlen pillantást is vessen rájuk.
Ma délelőtt pedig már túl vannak egy újabb lépésen: a csonkolt ujjrészt az alkarból vett bőrrel fedték, úgyhogy alakul a gyógyulás, bár a fájdalomcsillapítók, az antibiotikumok és a napi kötözések mostantól hozzátartoznak a mindennapokhoz. A mérleg egyébként: a mutatóujját sikerült talán megmenteni, a középső ujjának viszont a felső része bánta a kalandot.
Szerintem már korábban is említettem, hogy Norbi egy örökmozgó sportember (néha abba elfáradok, ha nézem) – jégkorongozik (aktívan és edzőként is), aztán a teljesség nélkül ott van még a padel, tenisz, foci, röplabda, Balaton átúszás vagy körbetekerés, falmászás és sziklamászás –, úgyhogy érthetően meg volt zuhanva, hogyan lesz ezután? Nem értette, hogy történhetett ez vele, magát hibáztatta, és mikor még nem derült ki, hogy valószínűleg majdnem mindent is fog majd tudni csinálni, ha megszokja, hogy hiányzik az ujja, addig nagyon maga alatt volt. Durva dolgokat mondott, kilátástalanságot érzett, azt hitte, hogy sok mindent fel kell adnia, amit eddig szeretett, magát szidta, fel sem fogta, hitetlenkedett, hogy ez vele történik, és ráadásul a saját hibájából... Az önvád persze szerintem még sokáig rágja majd belül, hogy hogy a csudába csinált ilyet? Igazából foghatjuk bármire, a fáradtságra, a hőségre, a 40 fokra vagy egy pillanatnyi figyelmetlenségre, már nincs jelentősége, és nincs mit tenni, sajnos megtörtént. Egy darabig most biztos nem fog dolgozni. A semmittevés neki nagyon nehéz, szóval most ezért is nehéz hetek elé néz. Nem tud semmit se csinálni, de most kénytelen lesz.
Szóval a várva várt szabadság nem úgy indult, ahogy azt elterveztem, vagy ahogy az ember lánya elgondolja, mikor visszafelé számol a munkahelyen, hogy még hány napot kell dolgozni a szabadságig?
A fiamék ma indultak el Orosházára egy hatamas, medencés, szaunás, jakuzzis luxusnyaralóba a baráti társaságukkal. Mi is mentünk volna velük, de mivel a férjem két hét táppénzen volt a kezével és csak múlt héten kezdett ismét dolgozni, most lóg a levegőben minden. A főnöke szabadságon volt, így még nem tudta vele megbeszélni, hogy elengedi-e szabadságra? Ráadásul jó pár kollégája is femondott, mert a Merci jobban fizet, nem kell nyáron 40, télen minusz 20 fokba kint dolgozniuk és ott rendes bejelentés van, nem minimálbér, mint az építőiparban általában, sőt ott van nyaralási pénz, 13. havi, egyéb juttatások...
Ha elengedik, csatlakozunk a fiamékhoz. De ha nem? Akkor marad a fekete leves és az opciók csodás kis listája:
Egyedül elmenni 2-3 napra, vagy csatlakozni hozzájuk pénteken? De pénteken fodrászhoz van időpontom...
Otthon maradni és átjárni a lányomékhoz a medencébe? Bár hívnak szeretettel, most, hogy Norbi friss balesettel, bekötött kézzel lábadozik otthon, valahogy egyszerűen nem lenne illendő odafurakodni medencézni, miközben ők épp a "sebeket nyalogatják".
Elmenni a strandra? Nem igazán jó opció, mivel részben ingyenes a fürdés, ami odacsalja a környék összes olyan arcát, akik nem éppen a higiénia követői. Köszönöm, ez határozottan kilőve.
Elmenni az uszodába? Az szuper lenne, csak épp most írták ki hogy a medencék, jakuzzi, szauna, stb. nem üzemelnek, alig van nyitva valami, de így 20%-kal olcsóbb a jegy. Egy-két medencéért azért nem fizetek több ezer forintot.
Úgyhogy most itt ülök és azon gondolkodom, hogy ha a férjem nem kap szabadságot, akkor merre menjek, mit csináljak? Mihez kezdjek? Mert nem a 4 fal között, és nem itthon terveztem eltölteni a szabadságomat. De a történtek átirtak minden tervet.
Szóval nem túl jól indult a szabadság...
Remek kis nyár, mondhatom... ⛱️ 😱
De legalább a fiamék megérkeztek és meg is van az első videó, ide várnak bennünket is
Megjegyzések
Megjegyzés küldése